Szerelmi tompaszög

Vaszilij Szigarjev: Guppi

Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhely

Elkoszolódott tapéta, folyónál ivó szarvasok a falvédőn, rozzant szekrények, szamovár, „nincs két egyforma” csészék, Krisztus a kereszten, gyümölcsöstál. Adrian Ganea kifogástalan és kompakt orosz (posztszovjet) díszlete teremt keretet és hangulatot a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelyének Guppi-előadásához. Ráadásnak van egy olyan szobasarok, amelyik megtörik, szétszakad: 90 fokos szög helyett úgy 130-ast zár be és evvel 40 foknyi hiátust teremt. Az ebben a sarokban álló szekrényt kettészeli az üres toldás, s ettől annak rendje és módja szerint minden kettévált, ami a bútordarab polcain állt: a vekker, a teáskanna, a porcelán őz, a felstószolt ruhaneműk. A színpadi tér e bizarr részlete – amelynek egyébként semmilyen funkciója nincs, csak egyszerűen és imponálóan érdekes látványelem – olyan, mint valami furcsa fénytörés. Kicsit másképp látszik tőle, ami van. Ilyenformán illik ahhoz a szerény alkotói dilemmához, amelyet Vaszilij Szigarjev a Guppi című darabjával a színrevivők elé állított.

Micsoda is ez a darab? Tetszés szerint ítélhetjük kicsavarodott szerelmi háromszög-történetnek, romantikus vígjátéknak, lehangoló szociografikus életképnek, mérsékelt ambíciójú drámának, esetleg jelentősebb tét nélküli szerzői írásgyakorlatnak. Egy elnyomott feleség suta és bizonytalan ambíciójú flörtjét ábrázolja, amely flörtben egy ismeretlen célú, jóravalónak látszó férfi a partner. Aztán egyszer csak belép a képbe vehemensen a férj, aki a legkevésbé sem hat ártatlan áldozatnak. A két férfi összecsapásának az a legszemérmetlenebb (írói) vonása, hogy a nő, akiről elvileg szó van, semmit fel nem fog az első és hátsó szándékok sűrű szövevényéből.

A marosvásárhelyi produkciót rendező Harsányi Zsolt, úgy tetszik, keserű komédiának értelmezte történetet, és ennek jegyében szabatosan és következetesen szervezte stiláris rendbe a produkciót. Az előadás határozott mederben és jó ritmusban zajlik, nem mentesen némi melankolikus iróniától. Bájos vonás például, hogy a televízióban ­– amely a közönségnek háttal áll a színpadon – a Casablanca című film megy, mint azt fülhallás útján van szerencsénk megállapítani. A tévé egyébként is központi elem lehet főhősnőnk színtelen, bezárt életében. (Jellemző tartozék a nejlon védőtasakba varrt távirányító.) Amikor váratlanul támadt udvarlójának Tamara a férjét dicséri, aki elhozta őt vidékről a nagyvárosba, s „megmutatta a világot”, akkor egy kis tétova mozdulattal a televízió felé bök. Az első felvonás végén kifordul a készülék és elénk tárul a képernyő: filmtörténeti összeállítást látunk híres, emlékezetes csókjelenetből, miközben hőseink kissé bátortalanul csókhoz készülődnek éppen.

Na de nem azért bujkál a férj a szekrényben (mint valami klasszikus bohózatban), hogy a csók, s mi több, összejöjjön. És nem is felszarvazott, balek tulok érkezik a személyében, hanem épp ellenkezőleg. Ő maga az életrevalóság.

Harsányi Zsolt meggyőzően kézben tartott rendezésének  komoly erénye az egyenletesen színvonalas színészi hármas: a szereplők egymáshoz szépen illeszkedő játéka. Berekméri Katalin Tamarája már megjelenésében hordja, hogy ez az asszony jóságos, furcsa és kicsit szánnivaló. Szemeit bambára nagyítja a több dioptriás szemüveg, frizurája a lehető legelőnytelenebb. (Meg nem mondom, hogy Török Ilka jelmeztervezőt, a színházi fodrászt vagy a színésznőt dicséri az a fejtetőre húzott csutaknyi lófarok, amely jó kevésnek mutatja Tamara haját.) Otthonka jellegű ruhája egy unatkozó varrónőt sejtet, aki a nagy, rejtélyes fekete zseb alá több tucatnyi funkciótlan, ámbár csinos gombot varrt fel. Háztáji remekmű a függönyből varrt báli ruhája is, amelynek béléséhez alighanem egy paplant használt fel. Berekméri a helyzet zavarából indítja a szerepet – furcsa a hangja, hamisságba fulladnak a mondatait befejező nevetések (nem a színésznő kacajai erőltetettek persze, hanem a hősnőéi) -, majd igyekszik kiteljesedni élete alighanem legnagyobb kalandjában.  Végül úgy tér meg férje lábaihoz, mint az elkódorgott, majd újra  hazatalált háziállat.

Zalányi Gyula Pásája az obligát színpadi orosz módi szerint szemkápráztató. Sárga cipőben, mintás nyakkendőben, színes ingben, türkiz színű zakóban tündököl. Kicsit megfáradt, sok kedvezőtlen emberi tapasztalattal rendelkező férfi. Kötődése Tamarához egyfajta társadalmi megfelelési igyekezet alapján látszik kialakulni. Van valami bizakodó a tekintetében, noha minden bizonnyal vesztes típus.

Amikor Gáspárik Attila megjelenik selyemköntösben és birkózócipőben, azonnal látjuk rajta, hogy még csak nem is kell különösebben félelmetesnek és agresszívnak lennie. Anélkül is övé a világ. Pláne, amikor duellálási szándékkal leveszi a köpenyét, s meglátjuk CCCP-feliratú vörös birkózódresszben, Putyin-tetoválással tekintélyes vastagságú felkarján. Gáspárik Leonyidja könnyed, fölényes, és voltaképp nem is szorul rá arra, hogy ellentmondást nem tűrő legyen. Pása az előadás csatlakozik hozzá. Lehet, hogy ezentúl majd közösen tartják szolgasorban Tamarát.

Kedvesen jellemző ötlet, hogy a szekrénypolcon van egy kisebb méretű pravoszláv fakereszt. A házigazda egy üveg borral a kezében odamegy, megfogja, kinyitja, s ekkor a tárgyról kiderül, hogy valójában egy dugóhúzó. Profánbután. Nem gáz.

Stuber Andrea