Tarvágás

Az Erdő előadása a vasfüggöny előtt kezdődik az Új Színházban. Férfiak, akikről hamar kiderül, hogy színészek, afölött búsonganak, hogy nagyjából befellegzett nekik, a színházak mennek tönkre mindenhol. Vass György majdnem apatikusan beszél, Gáspár Sándor halk, visszafogott, és még a dagadó keblű öndicséretet is melankolikusan, hév nélkül adja elő. „Hogy játsztam, az anyám istenit, hogy!” – mondja kedvesen. Ez a csendes, rezignált, személyesnek ható első párbeszéd – amely egyébként a darab második felvonásából tört az élre – azt ígéri, hogy tartalommal bíró, elevenbe vágó, jelen idejű esténk lesz. Erre azonban csúnyán rácáfol az előadás.

Egon Savin szerb vendégrendező azt találta ki, hogy a Madáchcsal egy évben született Osztrovszkij klasszikus komédiáját, az Erdőt beteszi az időgépbe és átforgatja a nagyjából száz évvel későbbi Oroszországba, vagyis a Szovjetunióba. Illetve azt nem tudni, hányban vagyunk és ki alatt, de mindenesetre személyi kultusz van és nagyhatalmú, félelmetes, elnyomó elvtársak ülnek a nép nyakán. Egy efféle – meglehetősen feleslegesnek és indokolatlannak tűnő – vígjátékkioltó Osztrovszkij-átigazítás alkotói bátorságként hathatott volna negyven évvel ezelőtt. Talán érdekesnek bizonyult volna húsz éve. Ma meg alig érteni, hogy jön ez most ide.

A rendező és munkatársai alapjában véve nem dolgozták át a művet, inkább csak meghúzták. Ismeretlennek legfeljebb az új, szerbből készült fordítás miatt hat a szöveg (Gállos Orsolya munkája). Az alkotók beavatkozása nyomán a szerző színpadérzékenysége és kicsit tán ódivatú, ám nem hasznavehetetlen humora kiszökött valahogy a produkció börtönszerű világából.

A vasfüggöny mögül tágas irodahelyiség tárul elő, a háttérben az arctalan vezér aranyló mellszobra magaslik. Hatalmas íróasztal áll középen, mögötte a zöldalmaszín kosztümöt vagy egyenruhát viselő parancsnokasszony, Gurmizsszkaja trónol. Nem lehetetlen, hogy főhősnőnk egy fogolytábort vezet a Gulágon. (Arról juthat ez a néző eszébe, hogy bizonyos éjszakai jelenetek során egész kutyafalka ugatása hallatszik be, miközben kutató fénypászmák vonulnak végig a falakon.)

Akárhol is vagyunk, ez a világ kegyetlen, diktatórikus, pénz- és hatalomhajhász. A nincstelen fiatalok szürke munkaruhát hordanak, s egyformaságuk láttán az ember nem is pontosan érti, miért nem mindegy, hogy az erősen állapotos Akszjusa melyik fiatalemberhez megy férjhez. Az idősebbek haszonlesnek, gazsulálnak, illetve keresik a lehetőséget ismerőseik kihasználására, megpumpolására vagy kirablására. Bár a darabban előforduló jelentős tétű adok-veszek kicsit nehezen illeszthető bele az állami tulajdon alapú társadalmi rendbe, ahová az Erdőt áttelepítették, de nem ez az egyetlen momentum, amely sehogyan sem akar működni a Savin kijelölte szűk keretek között. Ennél is zavaróbb, hogy nemcsak vígjátéki kedélynek nincs nyoma, de spiritusznak és szuflának sem. Fojtogató unalom terjeng a nézőtéren. Ritkán látni színházi előadást, amely ennyire hasonlít a sárban elakadt szekérhez. Nincs az a hórukk, ami kimozdítaná.

Takács Katalin égnek meredő vörös konttyal fondorkodik,  őrzi-gyarapítja a vagyonát és egy fiatalember után ácsingózik. Lehet, hogy Gurmizsszkajánk szépkorú, és talán fából van az egyik lába – milliomosnő egy kommunista Güllenből –, mégsem kell emellett a vonzó, érett asszony mellett szégyenkeznie az ő mindenre elszánt Bulanovjának. Most, amikor Almási Sándor végre kapott egy méretes főszerepet, az a szerep történetesen olyan, amiből már kinőtt. Fodor Annamária viszont túl fiatal ahhoz, hogy a ház asszonyának régóta szolgáló, mindent látott társnő-alattvalója legyen. Derzsi János sztoikus nyugalommal és titkos személyes derűvel játssza a ház katonai mindenesét, s időnként fényképezget. Nemes Wandából – úgy is mint Akszjusából – kitörni készül egy akadályokat nem ismerő fiatal (színész)nő ígéretes drámai ereje.  Hirtling István mintha egy igazi vidéki Osztrovszkij-előadásból hozná Voszmibratovot, fiaként Száraz Dénes teszi, amit tenni lehet.

A színdarab két leghálásabb szerepe a két színészé. Szomorovot (korábban, Szendrő József fordításában: Sanyarov, az eredetiben: Boldogtalan), a tragikus színészt Gáspár Sándor játssza.  Vigov (Vidorov, ill. Boldog), a komikus színész: Vass György. Nem tagadhatjuk meg tőlük szolid erőfeszítéseik méltánylását és részvétünk kinyilvánítását.

Stuber Andrea