Fáskertiék

Csehov: Cseresznyéskert

Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház

A Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban jó régen nem játszottak Csehovot. Egészen pontosan 25 esztendeje. A Ruszt József rendezte Három nővér volt a legutóbbi eset. Abban az időszakban, amikor Bagó Bertalan határozta meg a zalai teátrum arculatát és működését, az orosz szerző hiányzott a repertoárról. Ennek alapos művészi megfontolás volta az oka. Bagó úgy vélte, Csehovhoz nem pusztán jó színészek kellenek, hanem az együttjátszásnak olyan magas foka, amelyre hosszabb közös munka, számottevő társulati fejlődés és kifinomulás révén juthat el egy társulat.  S ha belegondolunk, kiemelkedő Csehov-előadásokat keresve az emlékezetünkben, valóban olyan produkciók jutnak eszünkbe, amelyeket erős, összeszokott társulatok hoztak létre.

A Hevesi Sándor Színház új vezetősége – Besenczi Árpád igazgató és Sztarenki Pál főrendező – a Cseresznyéskerttel indította el első teljes évadát.  A produkció színlapján nagy betűk hirdetik: „Új kertet építünk, szebbet, mint a régi volt…”  Ánya e szavainak idézése arra utal, hogy a direkció programdarabnak szánja az első premiert, bár evvel a szándékkal a bemutató nem feltétlenül egyezik. Elsősorban azért nem, mert voltaképp reprízről van szó. Sztarenki Pál egyszer már megrendezte nagy vonalakban és apró részletekben ugyanezt az előadást. Akkor, 2004-ben a József Attila Színház aluljárójában játszatta el ezt a verziót, játékkocsival, szappanbuborékkal és megnövesztett szerepű Firsszel. Márpedig ha a produkció lényegében egy másik időben, egy másik társulattal született meg, akkor ezúttal aligha tekinthetjük saját hangú felütésnek. Egyébként is ingoványos talajra vinne, ha az „új, szebb kert ültetése” jelszó alapján megpróbálnánk Csehov darabjából kiolvasni, eredeztetni vagy magyarázni a zalaegerszegi színház most kezdődött érájának koncepcióját, szándékait, céljait. Hiszen a Cseresznyéskert című dráma nem csupán arról szól, hogy a régi világnak vége. (Ne minősítsük most a régi világ értékeit vagy értéktelenségeit, s avval se foglalkozzunk itt, hogy jobb, ha odavész avagy kár érte. Bár az természetesen mindig igen súlyos kérdés, hogy mi cserélődik mire.) Esetünkben az biztos, hogy a darab végén Lopahinnal a pusztítás veszi kezdetét. A fákat kivágják, a földeket elaprózzák, felparcellázzák, eladják, és ennek az egész akciónak az az egyetlen ismert előnye, hogy anyagi hasznot hoz majd az új tulajdonosnak.  Úgyhogy talán nem volna szerencsés párhuzamot vonni a Cseresznyéskert és egy új vezetésű színház bemutatkozása között.

Sztarenki Pál rendezésében egyébként az öreg, hűséges, kissé már meggyárgyult inas, Firsz a főszereplő. Ő az, aki mindvégig jelen van a színen, bár a többiek olykor észre sem veszik. Üldögél, figyel vagy mered, hozzászól, máskor csak magának motyog. (Wellmann György játssza szépen, talán nem elég súlyosan.) A rendező és Madák Zsuzsanna dramaturg plusz szövegekkel is ellátták Firszet, Részint a helyzeteknek megfelelően – némelykor poénosan kommentál, például amikor a kettesben maradó fiatalokat, Ányát is Petya Trofimovot biztatja, részint pedig innen-onnan összeszedegetve mondatokat (például egy másik Csehov-dráma egészen más típusú hősétől, Dorn doktortól). Az öreg inas az előadás befejezéséhez is kapott vendégszöveget, egyenesen Bereményi Gézától: Maradunk itt, maradunk. (Cseh Tamás: Budapest). Ezt a végső mondatot tágabb értelmű kinyilatkoztatásnak venni szintén elég zavarba ejtő. Erre így, ebben a formában nem lehet építeni, hiszen nyilvánvaló, hogy a házban felejtett Firsz nem fogja megérni a tavaszt.

Mindösszesen tehát sokkal jobban járunk, ha a zalaegerszegi Csehov-előadást nem tekintjük többnek egy viszonylag korrekten levezényelt-eligazgatott, szimpla rendezői előadatásnál. Leválva az átfogóbb magyarázatokról, a cselekmény lebonyolítására szorítkozva megállapíthatjuk, hogy Pilinyi Márta hámlós, pasztellszínű, ferde síkokkal is operáló díszlete hangulatos helyszín a drámához. Számos szereplő mozog a térben, célfeladatokat teljesítve. A női főszereplő – talányokat kínálva fel a nézőknek – Tánczos Adrienn, aki Ranyevszkajaként olyan fiatal, szép, finom, sejtelmes és rebbenékeny, mintha Jelena Andrejevna volna a Ványa bácsiból. Sokkal többet nevet, mint amire oka van. Többet, mint amennyi nevetnivalója lehet az összes Csehov-drámahősnőnek együttvéve. A bátyját, Gajevet játszó Nádházy Péter bájos, megőszült csecsemő, legfeljebb egy jóllakott napközis, aki láthatólag eredményesen tart távol magától minden gyakorlati nehézséget, problémát, praktikus gondolatot. Figyelemreméltó Ranyevszkaja két lánya szerepében a két Orsolya: koravén, karakán Ányát játszik Kálóczi Orsolya, akinek szemernyi illúziója sincs a szeretett családanyát illetően, Sztankay Orsolya komoly, szomorú arcú Varjájába pedig eleve kódolva lenni látszik a magány és a finom, eltagadott boldogtalanság. Amikor kettesben marad Urházy Gábor László helyenként erőteljes Lopahinjával, egyetlen néma perc alatt kivárja, felméri, tudomásul veszi és elássa magában a visszautasítást, a leánykérés érthetetlen elmaradását. Mihály Péter Trofimovja nem sikerül túl meggyőzőre, viszont a személyzet alkotta szerelmi háromszöget szépen kibontja Spisák István (Jasa), Szakály Aurél (Jepihodov) és Misurák Tünde (Dunyasa). Bár Dunyasa nevetésének horkantásait egy idő után már szívesen megrostáltuk volna.

A zalaegerszegi Cseresznyéskert tisztességes, kissé vontatott, rendezőileg mérsékelten érdekes, színészileg némiképp egyenetlen előadás. Megmutatja azt a színvonalat és állapotot, amely a társulatot jelenleg, vagyis egyfajta kezdőponton jellemzi. Lehet nekivágni a fejlődésnek.

Stuber Andrea