Küszködve mind a vérpadig

Schiller: Stuart Mária

Jókai Színház

A Békés megyei Jókai Színház idei szezonjában a nagyszínpadon Plautus Hetvenkedőjét, majd Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét mutatták be. Január közepén pedig a Stuart Mária került színre mint a színház idei legrangosabb drámai vállalkozása. A Schiller-bemutató előzményének a tavalyi Elnöknőket tekinthetjük. Werner Schwab abszolút rokokómentes művét a darab világától erősen elütő Vigadóban játszották Szalma Dorotty rendező csabai debütálásaként. A háromszereplős előadásban Kara Tünde, Dobó Kata és Bede Fazekas Anna játszottak, és jól el lehet képzelni, hogy a színésznők láttán a rendezőben vagy az igazgatóban felködlött a Stuart Mária főhősnőpárosának reprezentatív képe. A szőke Kara Tünde enyhén melankolikus finomsága, líraisága mögött készenlétben álló drámai ereje éppúgy ígéri Stuart Máriát, mint ahogy a vöröshajú, sudár, rezervált Dobó Kata reményteljes Erzsébetnek.

Az élet úgy hozta, hogy mivel Kara Tündét sajnos nélkülöznünk kell, ezért muszáj volt megváltoztatni az eredeti szereposztást. Dobó Kata lépett Kara Tünde helyére a címszerepbe, Erzsébetet pedig az egy év kényszerszünet után visszatért és a színpadon örömmel viszontlátott Kovács Edit kapta. Hogy ez a felállás mennyit módosított a rendezői koncepción, azt természetesen nem tudjuk. De a látottakból úgy tűnik, hogy amit Szalma Dorotty a színpadra komponált, az a két színésznőt inkább bezárja, mint kibontakoztatja, és inkább elvesz tőlük, mint ad nekik. Ennek következtében a közönséget sem hirdethetjük ki győztesnek.

Az előadás legmeghatározóbb eleme a vörösben és feketében úszó színpadkép. Mira János csövekre, fémvázakra és átlátszó plexilapokra alapozta a díszletet. A fémváz fémes, rideg, a plexi csillogó és tükröződő. A számos dekoratív, színesen világított, látványos képkompozícióért avval fizetünk, hogy a reflektorok – mandinerből – rendszeresen a szemünkbe világítanak. De van nagyobb ára is a plexihasználatnak. Stuart Máriát itt nem a fotheringhay-i várkastély egy szobájában őrzik, hanem egy 2x2 méteres plexi kockában. Talán ama néhány mutatós perc kedvéért, amikor Dobó Kata felfesti az átlátszó falra Stuart testamentumát. Kovács Edit Erzsébetének a királyi udvarban még előnytelenebb helyzet jut: ő is plexifal mögött trónol, hátul, a karzat magasában, egy számára kiképzett fülkében. Ráadásul a színésznőt úgy látjuk, mintha fiatalkorú bűnözőként mutatnák a tévében: a földszintről nézve épp kitakarja szemét a Mária börtöneként szolgáló plexidoboz fém szegélye.

Persze érteni véljük az elgondolást, miszerint a rendező mindkét főhősnőt helyzete foglyának tekinti. De ennek az üzenetnek a dekódolása semmi esetre sem ér annyit, hogy egész estét betöltő áldozatává váljon játszó és néző egyaránt. Bár kétségkívül teremt a felek között bizonyos bánatos szolidaritást.

A plexivel az a baj, hogy végzetesen elválaszt bennünket a színészektől. Több évtizedes nézői tapasztalatom az, hogy minden, amit a színész és a publikum közé iktatnak – legyen bár könnyű tüllfüggöny, alig felsejlő vetítővászon vagy üvegfal – útját állja annak, hogy a játszó és a néző közötti megnevezhetetlen kapcsolat létrejöjjön. Még zavartalan légköri és térviszonyok esetén is kétséges, hogy a színészi játék hatósugara elér-e a nézőig. Akadályokat állítani egyáltalán nem szerencsés. (A békéscsabai produkció esetében legalább akkor gyanút kellett volna fogniuk az alkotóknak, amikor a Leicester-Mortimer találkozó Tege Antal és Gulyás Attila előadásában az első jól működő jelenetnek mutatkozott. A színpad előterében, normális térben került rá sor ugyanis.) A plexi másik hátránya, hogy így némely szcénák kihangosítást igényelnek, ami beszédtechnikai problémákra hívja fel a figyelmet. Ezek rendes körülmények között nem feltétlenül szúrtak volna fület. Szabadon szárnyalva talán Dobó Kata szenvedélyes kitörései sem hangzottak volna iskolás jellegű szövegfelmondásnak.

A rendezői koncepció további fontos része, hogy Mária és Erzsébet textusának „félre”, avagy befelé címzett sorait Szalma Dorotty nem a főszerepet játszó két színésznővel mondatja el, hanem behoz a színre plusz szereplőket, Tarsoly Krisztinát és Komáromi Anettet. Ők Mária, illetve Erzsébet „belső hangjaként” szólalnak meg olykor. Ez egyrészt megfosztja Dobó Katát és Kovács Editet attól, hogy szerepük egészét – a két királynő vívódását, töprengését, önmagával folytatott vitáját is – eljátsszák. Másrészt nem esküdnék meg arra, hogy a nézőtéren ülők mindegyike rájön, kik azok a hímzett hálóingben kóborló nők. Alighanem ez a szerepkettőzés (szerepnégyezés) is okolható azért, hogy a két főszereplő szinte semmit nem tud érzékeltetni az uralkodók összecsapásának minéműségéből. Hogy tudniillik itt mindenekelőtt asszonyok kerülnek szembe egymással, s csak azután királynők. Ennek megjelenítése híján tehát marad fősodornak a hatalmi játszadozás az emberekkel, az alattvalók helyezkedése stb. Ám hogy voltaképp erről a mechanizmusról kívánna szólni a produkció, annak ellentmond a darab utolsó öt jelenetének elhagyása. (Amikor is Erzsébet királynő egy hű embere könnyed feláldozásával befejezi a maga „mosom kezeimet” akcióját.) Az előadás záróképe szép, hatásos: a műanyag vörös kürtő guillotine-ként ereszkedik Máriára, Erzsébet pedig parókáját lekapva odarogy mellé a színre. (Itt jegyezzük meg, Rátkai Erzsébet dús, anyaggazdag mályva-bíbor-bordó jelmezeit gyönyörűséggel szemléltük.)

További nehezen magyarázható, ráaggatottnak ható motívum például a szövegnek az a vonása, hogy a szereplők jobbára többes számban beszélnek egymással. (A színlap szerint: Kálnoky László fordításának felhasználásával.) Vagy az a néhány másodperces, ismétlődő kis koreográfia, amely talán az udvari férfiak etikettjét hivatott jellemzi. Vagy az a bájos, őszített hajú lány (Kálnay Zsófia), aki drótvázas fehér szoknyában megjelenik olykor, és énekével a száz évvel későbbi udvari zeneszerzőt, Purcellt idézi meg (Gulyás Levente átdolgozásában).

Röviden összegezve: azt történt tehát Békéscsabán, hogy egy jó huzatú, lendületes, széles ívű és nagy erejű drámát egy kemény kezű rendező ellátott számos felesleges nehezékkel. Ezek lehúzták, megmerevítették, elnyomták a művet és előadóit. A végeredmény tisztes, becsületes vergődés a színen.

Stuber Andrea