Egyidejű

Beszélgetés Kulka Jánossal /Színikritikusok díja 2011

– Háromszor nyertél kritikusdíjat, évtizedenként egyet...

– …tényleg? Gondoltam, hogy pontosan tudni fogod.

– …először a kaposvári Az öngyilkosért, azután a radnótis korszakban egyszerre több szerepért: A szarvaskirályban, a Háztűznézőben, A király mulatban és a bárkás Szentivánéji álomban. A 2004/2005-ös évadban a Nemzeti III. Richárdjáért. Hatékony az összkritikusság? Vagyis az a kérdésem, hogy éppen ezekre az alakításokra legjobbként, kiemelkedőként tekintesz-e?

– Igen. Határozottan igen. Az öngyilkos például máig tartó jó érzés mindannyiunknak, akik benne voltunk – Koltai Róberttől Molnár Piroskán át Jordán Tamásig -, szoktuk is emlegetni. Ascher Tamás rendezésében Erdman darabja akkor, 1987-ben pont arról szólt, ami van. Illetve volt. Illetve van most is. Épp nemrég jutott eszembe, hogy azóta körbeértünk. Húsz évvel ezelőtt még voltak reményeink és illúzióink, mostanra viszont kiderült, hogy a világ alapjában véve nem változott. A politika, a hatalomvágy, a haszonszerzés, a manipuláció – mindezt régről ismerjük. Mindenki régről ismeri. Shaw Szent Johannájában is ott van, amely darabot most kezdtük próbálni a Nemzetiben, Alföldi Róbert rendezésében. Ahogy annak idején Az öngyilkosban a mi korunkat játszottuk el, hangos nagy sikerrel, most ugyanez történik az Egyszer élünk… előadásain. Márpedig a legjobb dolog, ami színésszel színpadon történhet, hogy egyidejű lehet.

– Az Egyszer élünk… első kritikáit olvasván volt egy olyan tétova érzésem, hogy mi, kritikusok ezúttal szándékosan nem írjuk meg, pontosan, konkrétan és aktuálisan mi mindenről szól ez az előadás.

– Hát erről is szól, nagy mértékben erről: hogy nem nézünk szembe a dolgokkal. Nem nézünk szembe a múltunkkal, a felelősségünkkel, a tetteinkkel. A harmadik felvonásban direkt szoktam figyelni a nézőket, és gyakran látok elutasító arcokat, mintha nem lenne közük hozzá, mintha nem vettek volna részt maguk is megannyi november 7. ünnepségen, csak éppen nem akarnak ráismerni…

– Nem, a kritikusoknál szerintem nem ez volt a helyzet. Úgy éreztem, ők védelmi szándékkal hallgatnak el bizonyos momentumokat, nehogy a színházat bajba keverjék. Körülbelül úgy, ahogy annak idején nem írták meg, hogy a kaposvári Marat-előadás 1956-ot siratja.

– Gondolod?

– Igen.

– Rendesek vagytok.

– Lehet, hogy tévedek persze. Hogyan fogtatok neki ennek a Mohácsi-produkciónak?

– Úgy, hogy szerettük volna elfeledtetni az Ördögöket, amely – különösen a Sárga liliomhoz képest – nem lett különösebben sikeres vállalkozás. Ugyanakkor számos olyan fiatal színész vesz részt az Egyszer élünk…ben, aki nem dolgozott még Mohácsi Jánossal. Előfordult, hogy kérdezgettek engem ijedten: ez így szokott lenni? Én meg nyugtattam őket, hogy igen, ne féljenek, minden rendben lesz. Bár azt az ember Mohácsinál közben soha nem tudja, hogy jó lesz-e, amit csinálunk. Amikor az olvasópróbán megismertük az első felvonást, és kiderült, hogy az én orosz tisztem mikor lép be a történetbe, rögtön tudtam: a próbaidőszak első négy hetében be sem fogok jutni a színpadra. Mohácsi mindig nehezen lép túl azon, ami még nincs kész. Majd jót nyaralok addig, gondoltam. De amikor tényleg nem jutottam be négy hétig, kicsit megrémültem. Aztán ahogy közelgett az időm, beültem próbát nézni, és elaléltam a gyönyörűségtől. Csodálatos negyven percet láttam az első felvonásból. Nagyszerű munkát végeztek! Boldoggá tett, hogy ebbe jöhetek be a tejfölért, szólózni, virulni. Másrészt úgy éreztem, alaposan fel kell kötnöm a gatyámat, hogy azon a szinten tudjam folytatni a játékot, amelyen a partnerek elindították. Beléptem a játékba, éreztem János maximális bizalmát, és minden könnyen, egyszerűen, magától értetődően ment.

– Igazán emlékezetesen jöttél be. Pánsípot fújva, táncolva.

– Kitaláltuk ezt az antrét, elmentünk Kovács Marcival pánsípot venni, hogy mégis olyan hangszerem legyen, amit meg tudok szólaltatni. Közben Bodor Johanna koreográfussal külön készültünk a táncra, a mozgásra. Belevettünk a kis produkciómba egy forgássorozatot, amelyet még Pécsen tanultam meg Faludy Laci bácsitól és Lovas Palitól, együtt adtuk elő Az ördöglovas című operettben. Mohácsi nem tett rá megjegyzést, de nem bírtam ki, hogy fel ne hívjam a figyelmét erre a kunsztra a pécsi táncoskomikus korszakomból. Azt a nagyon kedveset felelte: János, az ember élete végéig pécsi táncoskomikus meg kaposvári segédrendező marad…

– Kaposvárról jut eszembe… talán az egyetlen olyan, volt kaposvári vezető színész vagy, akinek nem vezetett az útja a Katona József Színházba.

– Fájt is ez nekem. Kaposvár végefelé, amikor Bálint András már vagy ötödször hívott a Radnótiba, megkérdeztem egyszer Ascher Tamást, hogy szerinte én mit fogok csinálni egy év múlva. Azt válaszolta: a Korona Pódiumon lépsz fel Malek Andreával. (De ezt majd kihúzom a cikkből, ha beleírod.) Rosszul esett persze, mégis jól tette, hogy ezt mondta. Ki tudja, milyen későbbi kínos csalódásoktól kímélt meg. Úgy gondolom már régóta, hogy minden úgy történt jól, ahogyan történt. Jött a Radnóti Színház, amely időszak sok éven keresztül boldog színészi repülést jelentett, azután pedig a Nemzeti.

– Ahol a most induló évadban három előadásban szerepelsz majd. A Szent Johanna Warwickjaként, a Náthán gyermekei Náthánjaként és az Ide nekem a hazafit! Epp bárójaként.

– Sokallom is kicsit. Az én koromban talán kevesebb is elég lenne már. De lehet, hogy csak az idei isteni nyár miatt gondolom így.  Annyira élveztem a reggeleket, a nappalokat, nem derengett fel az este mint fekete felhő: előadás.

– Nem mind a három szerep nagy.

– Az mindegy. Az Oresztészben például csak a végén megyek be, mégis ott rágom a körmöm este 7-től. Pedig már megszokhattam volna, hiszen éppen harminc éve vagyok a pályán. Ősszel lesz harmincéves osztálytalálkozónk, Balogh Erikánál az Arany10-ben. Kazimir Károly volt az osztályfőnökünk, mindig azt mondta, legyen bennem sok türelem, mert én negyven éves korom után leszek színészileg boldog. Tökéletesen igaza lett.

– Szerinted mit fogsz csinálni egy év múlva?

– Úgy tippelem, hogy Alföldi Róbert most már kitölti az igazgatói mandátumából hátralévő másfél évet.  Hogy aztán mi lesz, meglátjuk. Én mindig is szerencsés voltam, sosem kellett csak a pénzért elvállalnom munkát. Szeretem hinni, hogy ez így is marad. 

– Itt be is fejezhetnénk, de nem hagyhatom ki, hogy a kritikusok díjáról szót ejtsünk. Egyáltalán, a kritikáról. Tegyük fel, nem olvasol kritikát. Evvel ki lehet kerülni, hogy megtudd, mit írtak, vagy úgysem lehet kikerülni?

– De én kíváncsi vagyok arra, hogy mit írtok! Meg nem rendít, mert az ember azt úgyis elég pontosan tudja, hogy milyen, amit csinált. De érdekel, miként látjátok. Az elfogultságot nem szeretem. A pozitívat sem, az elnéző viszonyulást. Hogy például a kaposvári előadásokért eleve odavoltatok, jóllehet tudtuk, hogy nem mindig remekelünk.

– Az Egyszer élünk…-beli alakításodnak egyértelműen elismerő, sőt lelkes a kritikai fogadtatása. A közönség részéről is? Nagy személyes sikered van az előadás végén?

– Ezt nem lehet megállapítani, de nem is kell. Tök jó, hogy együtt hajolunk meg mindannyian.

– Megnyered idén a kritikusdíjat?

– A POSZT-ra is úgy mentem – három-négy évnyi kihagyás után, amikor is nem szerepeltem versenyprodukcióban –, hogy szeretnék nyerni. Háromszorosan voltam jelen, offban az Esőemberrel, versenyben a Serban rendezte Három nővérrel, amely a tavalyi évad másik nagyszerű munkaélménye volt, meg az Egyszer élünk…-kel. Nem nyertem. Sajnáltam kicsit. Annyian dicsérték ezt az alakításomat, olyan sok gratulációt kaptam érte szakmabeliektől is. Ha ennyien mondják, az ember csak elhiszi, hogy jó.

Stuber Andrea