Magaszttal teljes

Sütő András: Káin és Ábel

Egri Gárdonyi Géza Színház

Sütő András Káin és Ábel-drámája kicsit becsapós. Ellentmondások rejlenek benne, ettől izgalmas. A skála az apró paradoxontól – például hogy az Úr által egy távoli bolygóról az első embercsaládhoz odarendelt Arabella semmit sem ismer a világból, sem búzakévét nem látott még, sem szomorúságot, viszont Ábel tekintetét a gazelláéhoz hasonlítja – az olyan nagyig terjed, mint amelyik a mű emelkedettsége, fennkölt retorikája és lényegi mondandója között feszül. Ez a gyönyörű szavú, költői nyelvezetű, már-már patetikus hangvételű alkotás valójában egy prózai protest song. Megtagadása a lehajtott fejű engedelmességnek. Sütő költői finomsággal fogalmazza meg: dráma három jajkiáltásban. Kevésbé poétikusan: kódolt üvöltés, tiltakozás az elnyomatás ellen. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a mű akkor született, a hetvenes években, Romániában, amikor az író országgyűlési képviselő volt.

Ha megpróbálunk eltekinteni attól, hogy a Káin és Ábel szerzőileg preferált főhőse az Úr hatalmával, mondhatni: önkényével szembeszegülő Káin, akkor is nehéz a darabot olyasféle műnek néznünk, amely felemelő vagy kebeldagasztó hatást kelt a nézőben. Az egri bemutatót emblematikusnak, programadónak szánó igazgató, Blaskó Balázs a műsorfüzetben ekképpen nyilatkozik: „a megoldás, mint ahogyan a megélt világunkban is, csak a megegyezés lehetne. Hogy az élhető jövő érdekében az egyet nem értő erők is találják meg azokat a kompromisszumokat, amelyek mentén kialakulhat a közös gondolkodás lehetősége, még mielőtt a visszavonhatatlan katasztrófa bekövetkezik.”

Szép gondolat ez, csak hát semmi okunk rá, hogy Sütő drámája láttán épp erre jussunk. (Még akkor sem, ha Egerben a darabot Arabella fejezi be evvel a betoldással: „Mert végül is az a fontos: hátunkon a múltnak terheivel merre tartunk? A derengő horizonton hol fényesebbek a reménység jelei?” Sütő András bizonyára nem véletlenül nem írta ezt oda a végére.) Nem tekinthetünk el attól, hogy mint minden szereplő szempontjából, úgy Káinéból is kudarccal végződik a történet. A darab vége: gyilkosság. Káin testvért ölt. Egyébként Káin célja, mozgatórugója az, hogy az elveszett édent szeretné visszaszerezni. (Ahogy már Byronnál is. Akinek Káinja mintha Madách Ádámjának volna testvére.) Káin követelése már csak azért is kicsit misztikusnak és érthetetlenül dacosnak hat, mert Sütőnél Éva így írja le korábbi honukat: „milyen csönd volt a Paradicsomban. (…) Ha néha megszólaltunk: madarak tollászkodása volt az is az aranylombok között.” Ami érthetetlenné teszi, miért olyan vonzó ez a némaság hőseink számára, akikből előszeretettel ömlik a szó.

Sütő András darabja a történelem előtti-közbeni-utáni időben játszódik. Ha biblikus közegétől eltekintünk, akkor voltaképp egy velejéig békétlen családot ismerünk meg belőle. Örökké panaszkodó-siránkozó, állandóan ételt tukmáló anya, megkeseredett, alkoholista apa, a zsarnoki követelésekkel előálló Istennek folyton gazsuláló, vele alkudozó idősebb fiú, az örökké lázadó és marakodó ifjabb fiú, és a messziről jött fiatal lány, akinek a létező fiatalemberek mindegyike kell, egymás után, s közben néha összetéveszti a nevüket.

Az egri bemutató természetesen nem a családszociológiai rajzolatra koncentrál. Az előadás a magvas gondolatok és a klasszikus teatralizálás jegyében eleveníti meg a drámát, becsületes színészi hevülettel. Székely László tükrös felületű díszlete esztétikus, sugallatos és – ha szerényebb mértékben is, de – funkcionális. Inkább elvont tér, mint praktikus, miközben meggyőzően és par excellence sokszínűen működik. A kellékeket, meglehet, nem igazán igényelné. A kellékek ilyenformán nemcsak feleslegesnek, de komikusan is hatnak olykor. A tárgyak füstösnek látszó plexiből készültek – talán a sokat emlegetett kristályra asszociáltatva –, minek következtében Ábel rőzséje selejtes csőkötegnek, Káin tőre papírvágó késnek tűnik, s a fiatalabb fivér mintha golfütőtartóból szedne elő magának valami műszerszámot, amikor dolgozni indul. De ezek elhanyagolhatónak gondolható részletek Blaskó Balázs rendezésében, amely elszánt módon törekszik a drámai konfliktusok hatásos verbalizálására, ugyanakkor az elvi ellentétek elmaszatolására, a némiképp indokolatlan végső feloldás jegyében.

A színészek derekas igyekezete a primer hatások előidézésére irányul. Komplex alakításokról nehezen tudnánk értekezni, de például méltányoljuk Saárossy Kinga érzésekkel teli hangját, hibátlan intonációját, tökéletes beszédét. (Szinte kell is Éva alakjához az a kis zavar, amelyet a színésznő és jelmeze közt támadt feszültség sugall. Molnár Gabriella lengedező piros nagyestélyit adott Saárossy Kingára, aki a kiegészítő vállkendőt gyakran huzigálja-helyezgeti fedetlen karján, hátán.) Az Ádámot játszó Venczel Valentinnak remek színészi terep a cserjepálinka társaságához visszavonuló családfő csalódott kívülállása. Káli Gergely megformálásában Ábel eminens fiatalember, akinek nagy erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy az ő igazságára is fogékonyak legyünk valamelyest. Portik Györffy András tisztességgel megküzd azért, hogy meggyőző legyen Káin örökös fortyogásában. Színészileg a legproblematikusabbnak Marjai Virág bizonyul, aki szokatlan merevséggel és helyenként erősen mesterkélt hangokat hallatva állítja elénk Arabellát. Igaz, természetellenességét magyarázhatja az is, hogy a hősnő másik bolygóról jött. Ám ezt az információt némiképp összezavarja bennünk, hogy Blaskó Balázs Arabellát a közönség soraiból szólíttatja fel a színre, ilyenképpen a viszályt keltő lány bizonyára „egy miközülünk”. Amitől az ember a nézőtéren esetleg hajlamos már azt sem tudni, hogy ő maga kicsoda és hol áll a feje.

Nem kevésbé talányos, bár ihletetten látványos eleme az előadásnak Jézus kifejlődő jelenléte. (Akit egyébként Ábel emleget is.) Eleinte csak halvány, kontúr nélküli alakot látunk „a kereszten” pózban, a végére pedig kiélesedik a kép. E bosszúálló Úristen elküldi majd őt közénk – üzeni a finálé. Azért, hogy megváltson bennünket. Esetleg még azért, hogy az Ember fiának éppúgy ne kegyelmezzen, mint az első ember fiának. 

Stuber Andrea