Nyári rege

Három nap a gyulai Shakespeare Fesztiválon

El lehetett tölteni idén Gyula nemzetközi Shakespeare Fesztiválján három napot úgy, hogy az ember a Gyulai Várszínházat nem is látta. (Legfeljebb kívülről.) Nem mintha a fesztiválvendég kerülte volna az előadásokat, hanem mert ezen a három napon helyszínül sajnos nem a Várszínház szolgált, hanem történetesen a művelődési ház és a kamaraterem. Márpedig ezek a zárt, fullasztó, kevéssé színházkompatibilis helyiségek a júliusi kánikulában egyáltalán nem biztosították a közönség komfortérzetét, és most nagyon enyhén fogalmaztam. De nem állok neki a kínos részletek felidézésének, egyrészt kíméletből, másrészt mert a feltételek elégtelensége és a körülmények gyötrelmei mellett olyasmiket is láthat az ember Gyulán, amit máshol nem, és amit esetleg sajnálhatna nem látni.

Az első estén a grúz Rusztaveli Nemzeti Színház vendégszerepelt, Robert Szturua 11 évvel ezelőtt rendezett Vízkereszt, vagy amit akartok előadásával. A jó hírű tbiliszi teátrumot 1986-ban láthattuk először Budapesten, amikor is a szintén 11 évvel korábbi (és máig műsorukon tartott!) A kaukázusi krétakörrel, valamint a III. Richárddal és a Szerep egy kezdő színésznő számára című Tamaz Csiladze-darabbal mutatkoztak be. Akkor még a Szovjetunióból járták a világot, most már Grúziából, de – mint az Tompa Andrea szinhaz.netes interjújából kiderül – a társulatot 1980 óta vezető Robert Szturua szerint a változások a színházat és őt magát mint  alkotóművészt nem érintették, annál inkább a közegüket, főként pedig a színház iránti társadalmi igényt – az utóbbit igen kedvezőtlenül. Ennek megfelelően a Vízkereszt-előadáson némiképp átsejlik, hogy talán nem annyira a hazai közönségnek készült, mint inkább a nagyvilágnak, s már szerepelt is sokhelyütt. A produkció egyfajta különös, színes, jól szabott Illyriát tár a nézők elé, amely valahol a cirkusz, a mese és a költészet határvidékén található, és semmi sem idegen tőle, ami művi. Gogi Alexi-Meszhisvili tervező munkája nyomán jószerével minden szereplő sárga térdharisnyás Malvoliónak látszik: bohócra hasonlít. Walt Disney-rajzfilm színekben virítanak hőseink, kivéve Levan Hurcia fehér ruhás, mérsékelten melankolikus Orsinóját. Ő hercegi udvarában afféle színjátszócsoport-vezetőként irányít és bonyolít le egy passiójátékot. A shakespeare-i történetbe beleszövik  Jézus születését és halálát, s ennek talán nem is annyira a Vízkereszt-ünnep apropójához van köze, mint inkább az előadás születésének évéhez (Krisztus után 2000), és esetleg a berikaoba nevű ősi grúz népi játékhoz. (Illeszkednek hozzá a díszlet báránykái, a gyertyák, a színes lufik.) Mindazonáltal az előadás végső aktusa, amikor a názáreti keresztre feszítése egybecseng Malvolio – vagyis a minden hájjal megkent táncoskomikusnak látszó Zaza Papuasvili – meghurcoltatásával, szenvedésével, áldozatiságával, az legalábbis zavarba ejtő. Bár lehet, hogy csupán annyit kíván sugallni: mindez (minden) egy és ugyanazon csillagos ég alatt zajlott és zajlik.

A már említett interjúban olvasható a 73 éves Szturua figyelemre méltó megállapítása, miszerint „A grúz színész képtelen eljátszani egy realista darabot. Bár belülről meg tudja érteni a figurákat, a pszichológiájukat, de nem akarja és nem is tudja eljátszani őket. Ezért nem lehet Grúziában Csehovot rendezni.” Ennek fényében tájékozottabban és értőbben figyelhettük a színészi stilizáció különböző eszközeit felvonultató szereplőket. A Violát játszó, meghatóan fiús Nino Kaszradze (Járó Zsuzsára emlékeztetett kicsit) mindenekelőtt finom kéz- és karmozdulatokkal operált. Épp ezt a kecsességet nélkülözte Lela Alibegasvili egy tömbből faragott Oliviája, aki lifegő fekete ruhájában úgy festett, mint a kakasdi faluház.

Robert Szturua Vízkereszt-előadása mindenekelőtt szép. Éppúgy, mint egy dekoratív képeslap. Hogy gondolatilag nem különösebben ambiciózus, az voltaképp egy csigalépcső miatt vált gyanússá. Mert állt a színpad hátuljában, középen egy módfelett mutatós, piros színű, fém csigalépcső-építmény. De nem volt semmi dolga. Másfél óra után egyszer valaki odament és állt rajta kicsit.

A következő estén a Spinoza ház RómeóNÉ és Júlia URA című produkcióját kínálták Gyulán, de ettől most tekintsünk el, mert nézők és alkotók is úgy járunk jobban, ha mielőbb elfelejtjük. Határozott reményünk, hogy az előadás csak valami tévedés folytán keveredhetett a gyulai nemzetközi Shakespeare Fesztivál programjába. Nem azért találtuk volna mellőzendőnek, mert nem sok köze van az „avoni hattyúhoz”. Végtére is nélküle nem jöhetett volna létre ez az Ephraim Kishon nyomán született kákabélű „bohóság”, amely a Romeo és Júlia kapcsán meglévő lényegi illúzióinkat igyekszik komikus szándékkal széjjeltépni: elképzelve az ifjú szerelmeseket régi házasokként, elnyűtt férjként-feleségként, egy bakfislány szüleiként, veszekedve, simfelve és leleplezve egymást. Ebből az alkotói feltevésből bármi születhetne, akár érdekes, izgalmas, mulatságos, sőt drámai színházi anyag is, de ez nem az az eset. A Czeizel Gábor rendezte produkció hebehurgya, közönséges, szellemtelen, és még annyi mentsége sincsen, hogy legalább a játszók – Tóth József, Nagyváradi Erzsébet és a Shakespeare képében kellemesen megjelenő Réti Barnabás – túlburjánzó és fékevesztett spilázása vinné félre.

Az idei Shakespeare Fesztivál utolsó estéjén kissé fellengzősen hangzóan, de tényszerűen világbemutatót láthatott a publikum: a litván Oskaras Koršunovas rendezte Miranda című produkciót  a művelődési házban. Eredetileg A viharnak készült a litván előadás, aztán beljebb foókuszált a cím is. Mindössze ketten játsszák, egy szobányi díszletben. Otthon ez a szoba, egyben sziget, egyben száműzetés színhelye. Zsúfolt kis helyiség: könyvek, polcok, kaktusz, ventilátor, tévé, rádió, sakk és még mi minden. Egy kopasz férfi lakik itt, aki reszkető kézzel nyúl a vodkásüveghez, és egy agysérült, járóképtelen lány, aki porcelán balerinafigurát szorongat a kezében. A férfi nyilván apa, gondviselő, ápoló, vigasztaló. És persze maszek varázsló. Kettejük közös kedvtelése, hogy A vihart olvassák, játsszák, élik, mosódnak össze vele.

A gyulai premierről megjelent kritikák szerzői valamennyien leírólag oldották meg feladatukat, és esetünkben ez maga az értelmezés aktusa. Ki-ki különböző távolságban és mélységben helyezte el a hősök történetét, áttételét, azonosságát és szimbolikusságát Prospero viszonylatában. Szűken és tágan is azonosíthatjuk a teret, az időt és a cselekményt. Hősünk értelmiségi a szovjet korszakban, alighanem mellőzött, kiszorított, talán egyenesen üldözött. (Magam egyébként a nyolcvanas évekre teszem a színpadi időt a tévében folyó Híradó alapján, amelyből a peresztrojka szó is kihallik, ráadásul tudósítás megy a Seremetyjevói repülőtérről, egy reaktív hajtóműves személyszállító repülőgép üzembe helyezéséről. S ha jól szűrtem ki az adásból, hogy az IL 86-osról volt szó, akkor persze az sem véletlen, hogy épp ezt a gépet ünneplik, amely aztán nem váltotta be a szovjetek ama reményét, hogy betörnek vele a világpiacra.)

A politikai-politikusi utalásoktól (pl. a villanásnyi Hruscsov-, illetve Gorbacsov-paródiáktól) eltekintve lehet a férfi általánosabb alak is.  Az alkotó, akinek teremtménye a lány a valóságban,  vagy csak a fantáziájában. Hogy társa legyen a bezártságban. De az is elképzelhető, hogy Miranda álmodja meg ezt az egész, shakespeare-i történetet, a végén a feloldó, boldogító mozogni és táncolni tudással. (Hiszen ő maga is bármikor képes elvarázsolni akár a tévéműsort is.) S még hány verzió előkerülhet, kinek-kinek nézői érzékenysége, fogékonysága szerint.

Színházi értelemben rendezői és színészi bravúrszám a produkció. Koršunovas láthatólag kedvét lelte abban, hogy a szűk, erősen behatárolt, aprólékosan realista díszletben – Dainius Liskevicius munkája – minél több asszociációt keltsen az eredeti dráma motívumai mentén. Olykor szinte tárgyanimációs bábelőadásnak mutatkozik a játék: ahogy néhány kinyitott könyv repülő sirállyá változik Prosperónk kezében, vagy ahogy a férfi egy katonakabát segítségével megjeleníti Antoniót, az ellenséges bátyot. Ehhez illeszkedik a kétszárnyú tolóajtó is, amely ügyesen teremt egy kisebb, variábilisabb színpadteret a színpadon, kihasználva a katedrálüveg kínálta titokzatosabb vizuális lehetőségeket is. Minden szcenikai ötlet jól megél itt, a vihar váltakozó lámpafényeitől kezdve a „műszaki cikkek” (televízió, rádió, telefon) adta effektlehetőségekig.

A legfőbb sansz persze a színészeké, mindenekelőtt Povilas Budrysé, aki egymaga játssza a darab férfiszerepeit. Az aggódó apát, az udvarló fiát (akinek képében meglepően fiatal tud lenni), a vodka előhozza belőle Calibant is (porszívótól kölcsönvett lengedező hímtaggal). Épp csak Arielt nem alakítja, mert az ő szerepében a Mirandát leheletfinom szenvedéssel adó Airida Gintautaite összehajtogatott teste bukkan elő a bárszekrényből. Minden leszünk – mondhatná el Koršunovas két színésze. Ebből a mindenből vihet haza magának minden néző valami kicsit, de erőset. Magam például azt a képet, ahogy az apa féltő szeretettel és nyilván sok-sok évi rutinnal sétáltatja ki a szobából a magatehetetlen lányt, a lábain a lábaival lépkedve.   

Stuber Andrea