Lánglovagregény

Ray Bradbury négy-öt-hat évtizeddel ezelőtt írta fantasztikus műveit. Azóta lett volna időnk hozzászokni és alkalmazkodni az általa felvázolt jövőképhez. (Végül is a science fiction irodalomban az a legizgalmasabb, hogy az ember latolgatja, vajon így lesz-e, és ha igen, akkor az jó vagy sem.) Lett volna időnk fontos könyveket az emlékezetünkbe vésni (amint az a Fahrenheit 451 alapján szükségessé válhat majd), olyan gyerekeket nevelni, akik zsebre vágják Mona Lisa mosolyát, amikor állami buzdításra széttépi Leonardo festményét a tömeg (A mosoly), vagy megtanulni tisztelni a természetet és komolyan venni a pillangó-hatást (Mennydörgő robaj).

Most viszont itt állunk, úgy érezzük, nem távol a Fahrenheit 451 világától, és még mindig nem vagyunk elég felkészültek. Tehát a Bárka Színház minden szempontból a lehető leghelyesebben, leghasznosabban és legszínháztudatosabban jár el, amikor figyelmeztetőleg elénk tárja Ray Bradbury vízióját. A rémisztő képet arról a társadalomról, ahol már nincsenek szellemi igények, ahol kártékonynak ítéltetett az irodalom, a történelem, a filozófia (és sorolhatnánk), mert az ilyesmi csak megzavarja az emberek fejét és érzéseit. A tűzőrségnek nem a tűzoltás a feladata, hanem a könyvek égetése. Az emberi kapcsolatok kiürültek, gyereket nevelni elkerülendő macera. A napokat betölti a munka, a fogyasztás, a reklám, a propaganda. A televízió általános pótlék, színházról szó sem esik (vagyis csak a feleslegességét emlegetik, trepljovi szavakkal). Jószerével csak a cigarettázás maradt meg a helytelennek bélyegzett emberi tevékenységeink közül. Egyfelől azért (a könyv szerint), mert nem szabad megbántani a dohányzó kisebbségeket, másfelől mert Bradbury a múlt század közepén nem gondolt arra, hogy a füstölés idővel talán mégiscsak kimegy majd a divatból. (Hogy mennyi mindenre nem lehetett még gondolni, az főleg a Fahrenheit 451-ből filmet forgató François Truffaut munkáján látszik, amely benne ragadt a hatvanas években. A frizurákon és lakásdizájnon túl a telefonálás hat benne a legmulatságosabban avíttnak: modern vonalú fali készülék és régimódi telefonközpontos kisasszony sajátos kombinációja.)

A Bárka Színház Bradbury-bemutatóját Anger Zsolt hozta létre mint színpadra alkalmazó, mint bele- és továbbgondoló és mint rendező. A produkció egyelőre alatta marad vélhető lehetőségeinek és a várakozásnak. Mindenekelőtt nincs megoldás az egyik főszereplőre, ami maga a tűz. (A cím, a Fahrenheit 451 – Celsiusban 232,777 – az a hőfok, amelyen a nyomtatott könyvlap tüzet fog.) Az előadás kis lángot használ – méretes öngyújtók fényét, tűzipisztolyt egy könyv elégetéséhez –, de nyilvánvalóan nem tud nagy tüzet rakni. Amitől sutává válik az amúgy is kissé összecsapottnak ható befejezés. Talált a rendezés frappáns színpadi jelzést a „kutyára” – amely valamiféle rendfenntartó-bűnüldöző gépi teremtmény –, ám a tűz szimbolikus megjelenítésének módját nem lelte. Ez éppúgy csökkenti az előadás hatásfokát, mint a darab kompozíciós ingatagsága. Nincs a jeleneteknek kifutása, íve, kohéziója. Minden szcéna egy-egy újabb nekibuzdulás, s valamennyi úgy szóródik szét, akár a szereplők hangja a tágas-magas színházteremben. Nem mindig vannak a helyükön a történetben az arányok: például Réti Adrienn Clarisse-ának nem sikerült akkora súlyt adni az eseményekben, mint amekkora jelentőséggel ő bír a főhős, Montag tűzőr színeváltozásában.

Az előadás díszlete két meredek nézőtér közé került – akadnak hallhatási és láthatási problémák –, rideg falansztervilágot ábrázol, de kicsit emlékeztet egy gangos bérházra is (díszlet: Sebő Rózsa). Itt küzdenek meg méretes és darabos feladatukkal a játszók. Kardos Róbert színészi keresgélése egybeolvadni látszik Montag révültségével és tanácstalanságával. Szorcsik Kriszta érdekes ízt ad alakításának az ingerült, elzárkózó dekorfeleség szerepében. Kálid Artúr szimpatikusan rejtőzködik Faberként, Seress Zoltán pedig mázsás, félelmetes és meggyőző az ideológiát képviselő tűzőrparancsnok képében. Mindemellett mégiscsak valahol a tűz körül akad a hiány. Olyan az előadás, mintha bura borítaná. Nem kap levegőt az átvitt értelmű lángocska ahhoz, hogy rendesen felloboghatna.

Végezetül óhatatlanul elmesélem kedvenc jelenetemet. Kardos Róbert főszereplő hazaérkezik, és a lakása ajtajánál bemondja a nevét. Az ajtónálló gép több kísérletre is azt válaszolja: a hangazonosítás eredménytelen. Ami következhet abból, hogy az ember biometrikus azonosítói (mint a hang vagy a szem) nem elég stabilak. De az is lehet, hogy elromlott a masina. Hiszen amint azt Andropov űrhajós megállapította az Armageddon című filmben, miközben jó nagyot csapott a bekrepált számítógépre: „Amerikai alkatrész, orosz alkatrész – mindegy. Ez is, az is made in Taiwan”.

Stuber Andrea