Input failed

Székely János: Caligula helytartója

Kecskeméti Katona József Színház

Egy enyhén sakktábla mintázatú fémes doboz képzeletbeli falaként ülünk sort a Thália stúdiójában a kecskemétiek Caligula helytartója-előadásán. A díszlet elvontnak, a jelmez kortalannak hat. (Ez is, az is Vereckei Rita munkája.) A rómaiak katonaviselete fekete, vegyes anyagú, arany sráfokkal díszített – a felkaron egy szerény C betű mint afféle márkajelzés odamutat a távoli császárra. A helyiek, a zsidó notabilitások – ezúttal a hadi személyzetükkel együtt mindössze hárman jelennek meg – általános történelmi slafrokot viselnek. Feltűnően kijátszik a színpadképből egy plazmatévé, amelyen közvetítik a szereplők színpadra lépése előtt pillanatokat. Önkéntelenül is ehhez a monitorhoz társítjuk azt a győzelmi hadijelentést is, amely hosszan szól a produkció elején és végén. A hatalmi propagandagépezet hallatja hangját, s ez a tónus oly ismerős, hogy bár a látvány biztonságos távolba helyezi tőlünk a drámát – átvitt értelemben persze, hiszen voltaképp az orrunk előtt játszódik le –, a fülünk azonnal odairányítja a konkrét történeti-tapasztalati bázisunkhoz. Bagó Bertalan rendező ehhez a felfesletéshez nagyon jól ért. Elmerülünk egy tanulságos historikus történetben, és egyszer csak valamely résen előbukkan a saját, vagy a tágabb nyers valónk. (A bemutatót az 1988-as kiváló szolnoki Caligula helytartója-előadás rendezője, Taub János emlékének ajánlják a kecskemétiek.)

Székely János Caligula helytartója című műve egy sikertelen bevitel története. A főhős Petroniusnak azt kell eldöntenie, hogy erőszakkal, akár polgárháború árán is, elhelyezteti-e a római császár szobrát a zsidók templomába. Vagyis a józan ésszel szemben és a fokozatosan kialakuló meggyőződése ellenére végrehajtja-e zsarnok uralkodója parancsát. Székely történelmi krónikája tiszta, pontos, világos vonalú, logikus gondolati felépítmény. Filozófia tétel, morális vizsgahelyzet szép, erőteljes drámában levezetve. Örökké aktuálisnak érződik és biztos intellektuális hatást kelt. Alapvetően „fejben játszódó” mivolta ellenére jól szokta érezni magát a nagyszínpadokon, minek következtében talán meglepő, hogy a kecskemétiek némiképp kamarásítva, stúdiószínpadi körülmények között adják elő, a játékstílust tekintve nem is maradéktalanul igazodva a térviszonyokhoz. Értve ez alatt az olyasmit, mint hogy néha bántóan hangosak és erősek a megszólalások és a gesztusok, avagy túl vastag a púder egy-egy szereplő arcán. Ha az előadás tudomást venne arról, hogy mi nézők milyen közel vagyunk, könnyebb lenne meghitten elhelyezkedünk a drámában. De így sem maradunk kívül.

Rendezői koncepciójának súlyát Bagó Bertalan a Petroniust játszó Kőszegi Ákos vállára helyezte. Petronius vitapartnerét, Barakiás főpapot Dunai Tamás játssza bölcs arccal, fürkészőn. Ha kell, pajkos tekintettel, máskor hidegen nézve, folyamatosan várakozón. Jószerével csupán annyi a feladata, hogy időnként kimond egy-egy „hívószót”, amellyel Petroniust újabb gondolatfutamokra és mérlegelésre készteti. Aztán a többit rá is bízza: végezze el magában a helytartó, amit a lelkiismeretével el kell végeznie. Kőszegi pedig egyre felfokozottabb érzelmi állapotban viszi előre a cselekményt. Első megjelenésének nyugalma – ahogy a székében ülve, lábait egymáson átvetve elegánsan cigarettázik – hamarosan odavész. Egyre verítékesebb, egyre frusztráltabb, egyre tépettebb idegzetű. Ezenközben az agyában mind egyértelműbben és következetesebben dolgozza fel erkölcsi válsághelyzetét. (A dohányzásmotívum később még visszatér. Akkor a helytartó rácsodálkozik a hamura, amely a cigarettájáról a földre hullott. Tehát ez az, a hamu, amit a palota előtti téren ülő szelíden tiltakozó zsidók a fejükre szórnak… – gondolja magában.)

Kőszegi Petroniusának némi egzaltáltsága csak addig hat különösnek, amíg magunkban egybe nem vetjük a napi tapasztalatainkkal. Azok alapján ugyanis valóban nem tekinthetjük teljesen normálisnak, hogy egy hatalmi pozícióban lévő ember úgy viselkedjen, mint ő. Tudniillik dialógusba bocsátkozik az alávetettekkel, meghallgatja és meghallja ellenérveiket, majd elfogadja azokat, levonva a szükséges konzekvenciát. És csak akkor nyugszik meg, higgad le és simul ki, amikor e döntése és tette törvényszerűen a saját, személyes bukásához vezet.

Kőszegi Ákos magas hőfokú, intenzív alakításához gondosan segédkező színészi asszisztenciát rendelt Bagó Bertalan. A legkomfortosabb mellékalak Decius, akit Hegedűs Zoltán precízen ábrázol elvszerű pragmatistának. Némi távolságtartással szolidáris bajtárs ő; bármikor kész visszavonulni a szabályok közé. Két fiatal római segédtiszt vesz még részt az eseményekben, Petronius tragikus vétségét előidézendő. Farkas Ádám ifjú Probusát inkább a fiatalos hév és ambíció látszik működtetni, míg Luciusként Pál Attila a nagyok mellett hosszabb ideje szolgálók gazdag és keserű tapasztalatával ragaszkodik a hűséghez.

A színen mindvégig ott látjuk a görgőkön guruló, C betűvel megjelölt ládát, amely az ominózus Caligula-szobrot tartalmazza. Szellemes módon egészen az előadás befejezéséig senkit nem érdekel, hogy mi van benne. Végül azonban Petronius – vigyázat, spoiler következik! –, lenyitja a doboz oldalait, s ekkor szétszóródik rengeteg kis habszivacsgolyó, a védő és csomagolóanyag. Kőszegi hiába keresi a tömítés között a szobrot, semmit nem talál. Keserűen beleül a halom közepébe, s nézi magát a díszletfal tükrében, amely megdől kicsit, hogy mindenkit láthatóvá tegyen, őt is, bennünket is. A záróképet kézenfekvően – és kissé talán didaktikusan – úgy értelmezhetjük, hogy Petronius is Caligulává, zsarnokká vált, miután a maga védelmére kivégeztette utóbb ártatlannak bizonyuló segédtisztjeit. De tekinthetjük úgy is, hogy néha lehet számítani a diktatúrák slamposságára. Az illetékesek esetleg merő trehányságból elfelejtik beletenni a csomagba azt, amit pedig oly fontosnak találtak ránk oktrojálni.

Stuber Andrea