Tapsológia

A taps a színházban a tetszés kifejezőeszköze, de ezen belül (és kívül) rengeteg változata van. Elsőre alighanem a vastaps jut eszünkbe. A szó eredetileg azt jelentette, hogy lelkesedésében a közönség a tűz izolálására szolgáló vasfüggöny elé is kihívja a játszókat. Később a kifejezést az ütemes, egybehangzó, ritmusos tapsra kezdték használni, s szert tett némi rossz ízre, mivel az 1950-es években politikai nagygyűléseken és pártkongresszusokon legalább annyira elterjedt volt, mint a színházakban.

A vastaps kelet-európai jelenség, a nyugati színházakban ismeretlen. (Láthattunk néhány éve Pesten egy berlini vendégjátékot, amelynek végén az egyik idős szereplő – talán néhai kelet-német – boldogan vezényelte fejével a vastapsot.) Nyugaton a tetszésnyilvánítás egyfelől kötetlenebb, másfelől viszont tartózkodóbb. Ott a bemutatókon a publikum bátran hangoskodik, bravózik, ha tetszik, ellenkező esetben viszont gátlás nélkül búzik, fújol. De egy átlagos színházi este Párizsban vagy New Yorkban úgy ér véget, hogy a közönség röviden, udvariasan tapsol, és szinte gombnyomásra hagyja abba.

A magyar nézők a taps alapján érzőbbnek és kifejezőbbnek látszanak. Szokták ugyan szakmai körökben rosszallón megállapítani, hogy nálunk semmi nem tud megbukni, mert a publikum mindent megtapsol, de egyrészt vannak ellenpéldák – például az Operaházban idén mind a Kovalik Balázs rendezte Fidelio, mind pedig a Zsótér Sándor által színre vitt Orfeusz és Euridiké premierjén volt búúúú is –, másrészt a magyar közönség igenis sokatmondóan és változatos jelentéstartalommal tapsol. A lelkes taps jól megkülönböztethető a kötelességszerű minimáltapstól, de ezeken túl is akad számos árnyalat, válfaj. (Speciális eset a siket és nagyothalló nézőké. Ők a két kezüket felemelve, tenyerüket ide-oda forgatva fejezik ki tetszésüket. Vagyis nem a fülnek, hanem a szemnek tapsolnak.)

A kedves tapsok közé tartozik a forró, félházas taps. Ez olyankor figyelhető meg, amikor a nézőtéren kínosan kevesen ülnek és emiatt feszélyezve érzik magukat. Az előadás végén hangos, buzgó tapsukkal igyekeznek leplezni a játszók előtt, hogy foghíjas a zsöllye. Ugyancsak kedves, sőt megható a naiv, gyermeki lelkületű nézőkből kitörő nyílt színi taps. Erre akkor kerül sor, amikor a darab eseményeinek menetében a főszereplő valami nagyszerűt tesz. Az ilyenkor felcsattanó taps voltaképp nem is a színésznek szól, hanem magának a drámahősnek, aki épp helytállt vagy odamondott vitézül.

A spontán elragadtatást jelezte valaha a függöny felmenetele utáni taps, amellyel a publikum a díszlet szépségét honorálta. Ez ma elvétve sincs. Részint mert sokszor eleve nyitott színpad fogadja a nézőket, részint mert szűkös anyagi lehetőségek mellett ritka a pompázatos díszlet, végezetül pedig azért nem, mert a publikum ma már nem is igen tud erről a régi szokásról. Szintén kiveszőfélben van a fogadótaps, amely a sztárt üdvözli az első színre lépésekor. Ez jellegzetesen szeretettaps, de nem nehéz előidézni: jól megrendezett és hatásosan előadott entrée (bejövetel) kell hozzá. Ugyancsak a színháztörténeti múltba vész a klakk, vagyis a bértapsolók alkalmazása is.

 A fő taps persze az előadás végi. Lehet jelzésszerű (hangtalan), hivalkodó (a színészek felé emelt, kinyújtott karú), tüzes-szapora, lagymatag-kényszeredett, álló-demonstratív, egyetlen meghajlóra kihegyezett, ellenritmusú, és még ki tudja, hányféle. A legőszintébb fajtának az a biztos jele, hogy piros marad tőle a tenyér. 

Stuber Andrea