Önmagáért valaki

– Ha valaki hatvanéves – isten éltesse! –, és huszonnyolcadik éve visz egy magánszínházat, az már majdnem fél élet a saját színházában!

 – Hosszú idő, valóban. Persze nem egyenes vonalú a történet, hiszen amikor annak idején belefogtam, nem egyedül csináltam, nem ezen a néven és nem ezen a helyen. Harsányi Gáborral kisszövetkezetként hoztuk létre 1982-ben a Hököm Színpadot, az első előadásainkat egy gimnázium színháztermében tartottunk, azután évekig művelődési házakban játszottunk. Ma már annak is több mint húsz éve, hogy Budára, a Bartók Béla útra költöztünk, és 1993 óta egyedül viszem a boltot. Előfordult, hogy az anyagi gondok a színház létét fenyegették, de valahogy mindig megoldódtak. A működésünkhöz szükséges pénznek nagyjából az egyharmadát tudom beszerezni pályázatokból – természetes mindig kevesebbet kapunk, mint amennyit szeretnénk –, a többi támogatóktól származik, illetve kitermeljük az előadásokkal. A 75-80 százalékban eladott nézőtér már fenntartja a produkciót, feltéve hogy volt nagyjából ötmillió forintunk a produkció létrehozására.

 – Tanner John házassága, A tavasz ébredése, Tudós nők, Őrült nők ketrece… sorolom a műsorukon szereplő darabokat. Éppenséggel ismerünk ennél kommerszebb programú állami színházakat…

 – Vigyázni kell, mit játszunk, ügyelni az egyensúlyra, mert ha egy darab egymás után négyszer-ötször nem hoz félháznál jobb bevételt, akkor bajba kerülünk. De szerencsére vannak nézőink, van törzsközönségünk a kerületből. Körülbelül kétezren lehetnek, akik mindent megnéznek nálunk, tehát tíz előadásig bármelyik bemutatónk eljut. 30-40 előadás az átlagunk, de akad százas, sőt kétszázas szériánk is, mint az Őrült nők ketrece vagy a Tanár úr, kérem! Nincs okom panaszra. Szeretnek nálunk a nézők, és szeretnek nálunk a színészek is – ez utóbbival most szembesültem meghatottan, amikor vagy kétszáz színész várt engem a színházban a születésnapi meglepetéspartimon.

 – Mondhatjuk, hogy határozottan kedvez önnek a kedvezőtlen helyzet. Egyre több jó színész marad állás és feladat nélkül, vagyis egyre jobb színészeket hívhat meg.

 – Ez igaz. Ugyanakkor van 8-10 színész – Oberfrank Páltól és Kéri Kittytől kezdve Pindroch Csabán át Egri Mártáig, Mertz Tiborig –, aki rendszeresen dolgozik itt. Ők csaknem úgy kötődnek hozzánk, mint a társulati tagok szoktak. Gondoltam is nemrég, hogy ha a Karinthy Színházban lennének szerződésben sok éve, akkor már milyen messzire juthattunk volna a műhelymunkában! Közben pedig szeretek újabb vendégeket is hívni, újabb „skalpokat megszerezni”, és rendezőkkel is szívesen próbálkozom. Valaha mindent én rendeztem, ma már évadonként csak egyet. (Most éppen a Büszkeség és balítéleten dolgozom, a napokban lesz a premier.) Örülök például Vidovszky Györgynek, aki A tavasz ébredését csinálta fiatalokkal, s úgy tűnik, hogy az a fajta beavató színházi kísérlet, aminek ő szakembere, nálunk is eredményesen működik, lesz is folytatása. Nyitott vagyok a szerzők irányában is. Gyakran kapok színdarabokat – ami azt jelzi, hogy ez egy működő színház –, és néha még olyan avantgárd művekkel is megkínálnak, amilyeneket ez a színház sosem játszott.

 – A Karinthy Színház harmadik évtizedében kiadott két könyvet: előbb az Ördöggörcsöt, majd A vihar kapuja című kötetet. A színház nem elég?

 – Boldogtalanság és bizonyítási kényszer szülte mindkét könyvet. Az Ördöggörcs alapjában véve aparegény, a családom a témája, és az a pánik vitt rá a megírására – sok évig írtam –, hogy lehet-e az én családnevemmel az ember önmagáért valaki. A vihar kapuja pedig arról a főiskola rendezőosztályról szól, amelyikben diplomáztam 1973-ban, s ahol Ascher Tamás, Kornis Mihály, Valló Péter, Romhányi László és mások mellett ugyanezt kerestem: miként csinálhat magának saját nevet egy Karinthy. Valószínű, hogy fogok még írni, talán mert a színház nem ad meg mindent. Az átütő siker, az hiányzik belőle. Az Ördöggörcs mindenesetre meghozta: 35 ezer eladott példány, toplista-helyezés. A szűkebb kör érdeklődésére számot tartó, ötezer példányban elfogyott másik kötetnek is jó volt a visszhangja. Viszont a színházam szakmai elismertsége olyan elenyésző, hogy nincs. Egyáltalán, a szakmai megítélés hiányzik. Jó lenne tudni, hogy ez a színház hol helyezkedik el Budapest színházi térképén. Ám szakmai elemzés nem születik a mi teljesítményünkről, kritika is csak elvétve jelenik meg a bemutatóinkról. Vannak hivatásos színházi szakemberek, akik még soha be nem tették ide a lábukat. De A vihar kapuja című kötetemet még ilyen körökben is értékelték.

 – Ami a könyveket illeti, most talán könnyebb a dolga a familiáris irodalmi vetélkedésben, mint régen. Úgy tűnik, hogy az édesapja, Karinthy Ferenc munkássága nemigen élte túl a rendszerváltást, ahogyan például Németh László vagy Illyés Gyula drámái sem, hiszen eltűntek a színpadokról.

 – Apám egyfelvonásosai olykor azért felbukkannak, ha ritkán is. De a regényei valóban nincsenek sehol. Most nagy örömömre kiadják újra a naplóit. Szerintem az a legjobb műve.

 – Azokból a naplókból ismerjük például Karinthy Ferenc és Ádám Ottó barátságát. Ádám Ottót ön mindig mesterként tisztelte, viszont nélkülözte és hiányolta a segítségét, amikor a rendezői pályájára lépett. Kapcsolatban áll vele?

 – Én a Madách Színház nagy korszakán nőttem fel. Ádám Ottó rendezői művészete képviselte mindazt, amit szerettem és csinálni szerettem volna a színházban. Fájt bizony, hogy nem nyújtotta felém a kezét, de ma már nem bánom, hogy más utam lett, mint amilyenre ifjan vágytam. Olykor felhívom őt telefonon, beszélgetünk kicsit. Már nem jár színházba, de érdeklődve fogadja, hogy mi van velem. Megkerestem például a Tanner John házassága tavalyi bemutatója után. Nagy sikerű rendezése volt annak idején ez a Shaw-darab – ami bizonyára belejátszott abba, hogy én is belefogtam most –, s örült, hogy összejött a premier. Nekem pedig jólesik, hogy beszámolhatok neki.

 – Gondolt már arra, hogy kire hagyja majd ezt a színházat?

 – Gondoltam. De nem jutottam semmire.

Stuber Andrea