Mi(k) a magyar színház erénye(i) most?

Milyen hiányosságai, bajai vannak?

Mi érdekli ma a magyar drámát? Milyen szerepet tölt be a drámaíró a magyar színházban?

Mondjon a mostani repertoárról 3-5 előadást, amely Ön szerint nemzetközi érdeklődésre tarthat számot.

Van-e olyan színház, ahol minden bemutatót megnéz? És ahol egyet sem szokott?

1. A színház az utolsó olyan hely, ahol néha még érezhetem úgy, hogy nekem szól. Értve alattam azt a gondolkodni, megérteni, felismerni, ráérezni, megszólíttatni és egyben szórakozni is vágyó értelmiségit, aki ma a legkevésbé sem célközönsége sem a (napi) sajtónak, sem a televíziós csatornáknak, sem a filmeknek, sem a politikának. (Nem feltétlenül a kultúrpolitikára gondolva, mert az jelen körülményeink között nem is létezik.) A mai magyar színház legfőbb erénye, hogy egyáltalán van még, vagyis nemcsak a kommersz, üzleti, szórakoztatóipari válfaja működik, hanem tartja magát intézményes keretek között az a színház is, amelyiknek a művészettel és a valósággal van létfontosságú dolga. (Kétezer éves a műfaj, úgyhogy feltehetően sosem fog kihalni. Mindig lesznek emberek, akik önmaguk, mások és a világ megismerésének szándékával összeállnak és színházat játszanak, és olyanok is lesznek, akik ezt érdeklődve nézik.)

A színházművészet sokat veszített társadalmi súlyából és jelentőségéből a rendszerváltozás óta eltelt két évtizedben. Ennek számos oka között biztosan ott szerepel például az, hogy a színház érdektelenné vált a politika számára és viszont, de nyilván annak is megvan a maga pusztító hatása, hogy a média folyamatosan gyalulja a potenciális nézők szellemi igényeit. Természetesen a gazdasági nehézségek ugyancsak rosszul hatottak, ám ettől függetlenül is, a színház először elbizonytalanodott, azután a perifériára szorult; intellektuális hatósugara erősen beszűkült. Mára a színházművészet egy szűk színházcsinálói és színháznézői réteg „extrém sportjává” lett, miközben az üzleti színház egyre nagyobb teret tölt be. (A 2008-ban műsoron szereplő 1300 produkció közül alig több mint 80-nak volt tízezret meghaladó nézője. E produkciók mindegyike az ún. könnyű műfajba tartozik. Listavezetők a Budapesti Operettszínház és a Madách Színház musicaljei, évi 40-50 ezer nézővel.)

Az utóbbi néhány esztendő új vonása, hogy a politika ismét rátelepedni látszik a színházakra. Érdeklődése nem ideológiai jellegű – ellentétben a rendszerváltás előtti időszakkal –, de azért nem kevésbé káros és veszélyes. A (párt)politika részint valamiféle helyi hatalmi pozíciót, részint klientúraépítési lehetőségeket kezdett látni a színházvezetői posztok megragadásában, aminek eredményeként újabban sajnos a legkevésbé sem szakmai szempontok érvényesülnek a színházigazgatói kinevezéseknél. (Mindkét politikai oldal szolgált erre példával.) Ennek hosszabb távon bizonyára fájdalmas szakmai és színvonalbeli következményei lesznek, az előjelek már tapasztalhatóak. De akkor majd jönnek, akik elölről kezdik megint, pénz, paripa, fegyver nélkül, híd alatt, presszókban, klubokban, tornatermekben, és akkor oda fogunk zarándokolni fontos színházat látni.

2. A mai színház egyik lehangoló sajátossága, hogy túlságosan beállt, rögzült, eliparosodott. Az intézményes kőszínházak – és gyakran már az alternatív társulatok is – menetrendszerűen, már-már gyári jelleggel állítják elő produkcióikat, mert ezt a szakadatlan, folyamatos, ciklikus tevékenységet diktálja a megélhetési és a működési kényszer, de még a produkciós támogatások pályázati rendszere is. A repertoárok meglehetősen közhelyesen állnak össze, a bemutatók milyensége előre kiszámítható. A rendezők általában újra és újra azt csinálják, amit tudnak (vagy tudni vélnek), a meglepetés ritka, mint a fehér holló. Ha egy színház művészeti kockázatot vállal, legtöbbször annak eredménye is borítékolható. Mondjuk egy nagyszínház meghív egy izgalmas, ámbár közönségsikert sosem arató rendezőt. A bemutató láttán a kritika lelkesedni fog, a produkció fesztiválmeghívást kap, az adott színház nem ilyesmihez szokott nézői pedig csapatostul hagyják ott az előadást. Eleve így kalkulál a színház igazgatója is – a bérletrendszer elbírja ezt.

Természetesen akadnak színházak, amelyek magas szakmai színvonalon „álltak be”. De ezekkel is előfordulhat, hogy idővel unalmassá válnak.

3. A mai magyar színházi szerzőket nemigen foglalkoztatják a nagyívű drámák, a globális jelenségek, a tág viszonylatrendszerek vagy a történelmi tanulságok. A mai magyar dráma általában inkább behúzódik szűkebb, magánemberibb körökbe, és jobban szeret zsánerképeket festeni vagy életérzéseket mutatni meg, mint összefüggésrendszerekben vagy formailag erős, szabályos drámákban-tragédiákban gondolkodni. A mai magyar drámaíró számára valószínűleg egyébként is eldöntendő kérdés, hogy ne regényt írjon-e dráma helyett, ami békésebben egyszemélyes tevékenység, és állítólag jobban meg is becsülik. Alig akad néhány olyan drámaírónk, mint például Tasnádi István, aki csak és kizárólag a drámaírással – illetve mivel mostanában rendez is –, a színházcsinálással foglalkozik. Pályája még összeérhet azokéval, akik viszont rendezőként, színházcsinálóként alkotnak drámákat, vagy legalábbis színházi szövegeket. A legjobb esetekben – Mohácsi János, Pintér Béla – olyan erőseket, izgalmasakat és eredetieket, hogy azokat hiteles, értékes drámáknak is tekinthetjük még abban az esetben is, ha egyelőre nem tudjuk, hogy a kitalálókon túl fogják-e ezeket a darabokat mások is eljátszani valaha. Mindenesetre egyre gyakoribb a szerzői színház, amikor a friss, fiatal színházcsinálók – a néhai Krétakörtől kezdve a KoMán át a HOPPartig vagy Kiss Márton produkcióiig – saját szövegükből hoznak létre előadást, nyilván mert így találják elérhetőnek, hogy a színházban arról beszéljenek, amiről beszélni akarnak. Amit a mai magyar drámaírók nyugodtan vehetnek akár kritikának is.

4. Pintér Béláék Parasztoperája igazi specifikum, bizonyára mindenütt kellemesen meglepi a nézőket. Vidnyánszky Attila erős költőiségű, vizuálisan megragadó, színészileg gyakran ihletett rendezései valószínűleg szintén hatásosak lehetnek külföldi közönség előtt is. A Katona előadásai – Ivanov, Vadkacsa, Sáskák, Barbárok, Elnöknők, Top Dogs, Trakhiszi nők, Ledarálnak… – nyilvánvalóan bárhol a világon megállnák a helyüket.

5. Sok fővárosi színháznak megnézem minden bemutatóját, (természetesen), a Radnótitól az Örkényen, a Nemzetin át a Vígszínházig és tovább. Amit semmi pénzért nem hagynék ki, az a Pintér Béla és Társulata esedékes bemutatója. Pintér Béla számomra mindenekelőtt a nagy mesemondó. Voltaképp a gyermeki lényemet szólítja meg a színházával, és én szaladok is hozzájuk ugrálva, tapsikolva, hogy aztán sírva-röhögve szembesüljek náluk a dolgainkkal. Mindig örömmel és várakozással megyek a Katona József Színház premierjeire is. Ott az ember biztonságban van, tudja, hogy a Katona színházcsinálói nem engednek sem a szakmai, sem a szellemi igényességükből, és tiszteletreméltó konoksággal szembesítenek bennünket általában az ember nyomorúságával és a lét elviselhetetlenségével. Ugyanakkor a Katona vezetői szokatlanul nyitottak az új, fiatal, másféle tehetségű, szemléletű és stílusú színházcsinálók irányában is. Nem véletlen, hogy itt kezdett rendezni Schilling Árpád vagy Bodó Viktor, vagy hogy idén Bozsik Yvette után Szabó Réka is lehetőséget kap magafajta színházat rendezni-koreografálni az ország legjobb társulatával. A Katona egyik legszebb és legmegnyugtatóbb erénye, hogy ott a néző blöffel sosem találkozik.

Nincs egyetlen olyan színház sem, amelyet elvből vagy elhatározásból ne látogatnék. (A Ruttkai Színházba ugyan soha nem megyek, de ezt kérésre teszem, amely kérést a színház néhai igazgatója intézte hozzám nyomatékos levélben, évtizedekkel ezelőtt, egy kritikám után.) Akad ugyan egy-két színház, ahol nem jártam még (mint például a Budaörsi Színház), vagy esetleg az elmúlt húsz év kimaradt (mint a Mikroszkóp Színpad), de nem zárhatjuk ki az eshetőségét annak, hogy a jövő héten esetleg elmegyek.

Stuber Andrea