Testi est

Fédra-fitness

A görögök a történelemnek eléggé az elején lefektették az alapokat. Archetípusokat, toposzokat és mítoszokat teremtve leverték a vallás, a képzőművészet, az irodalom cölöpjeit. Jószerével minden olyan alaptörténetet, drámai konfliktust és antagonisztikus ellentétet megörökítettek, amely ember és ember, valamint ember és isten között előfordulhat. (Az isten-isten mérkőzések kevésbé bizonyultak örökérvényűnek.) Hány és hány feldolgozása született az elmúlt kétezerötszáz évben Oidipusz, Antigoné vagy Elektra tragédiájának? De még ehhez a gazdagsághoz képest is bámulatos, hogy a XXI. század elején egyazon író egyazon témából kétazon jelentős, formátumos színházi produkcióhoz jusson, egymáshoz kicsit sem hasonlító bemutatók révén. (Ha ugyan nem háromhoz.)

Tasnádi István első Phaidrája egy berlini workshop eredményeként született 2001-ben, Schilling Árpád rendezésében, a Krétakör és a Schaubühne színészeivel – ez Magyarországon nem volt látható. Egy későbbi változat viszont 2005-ben közönség elé került Budapesten a Trafóban, s németesen hűvös, szabatos és erőteljes drámai előadásként maradt meg bennem Udvaros Dorottya nagyszerű, sallangtalan címszereplésével. A legújabb szövegverzióban Tasnádi István hangsúlyokat tolt odébb (például ezúttal inkább Hippolütosz látszik ragaszkodni a kómában lévő Thészeusz életéhez, mint Phaidra), szövegeket csoportosított át (egyebek közt megkínálta Szauroszt Hippolütosz egyik rapszámával), továbbá fontos monológokkal látott el egynémely szereplőt. De a legváratlanabb újítás az, hogy a maga rendezte előadás színteréül egy fitnesztermet választott. Ez a döntés úgy tartalmilag, mint formailag meghatározza Tasnádi legfrissebb Phaidráját, aki annyira mai és mostani, hogy már a neve sem archaikus és görögös, hanem egyszerűen Fédra. (Bár szülei még nyilvánvalóan a Zsanett-Klaudia-korszakot megelőzően anyakönyveztették a kislányt.)

A fitneszterem mindenekelőtt azért kitűnő helyszín a történethez, mert halálosan idegen tud lenni bizonyos kor fölötti emberek számára.  Nem is nekik találták ki. Tehát amikor Csákányi Eszter Fédraként a nyilván gondosan összeállított szerkójában belép az edzőterembe – és a trénerlány tesz valami megjegyzést, hogy legközelebb majd inkább valami ideillő cuccban jöjjön –, akkor azonnal értjük és érezzük az ő egész, kétségbeesett és hiábavaló igyekezetét. Ami alkalmasint nemcsak arra irányul, hogy a vágyott fiatalembert – történetesen a mostohafiát – meghódítsa, hanem arra is, hogy ő maga olyan legyen, mint amilyen az ideálja korunk (fogyasztói) társadalmának. Fiatal, edzett, egészséges, sportos, küzdőképes, trendi.

Mi magunk, nézők sem vagyunk ide valók, mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy zacskót kell húznunk a cipőnkre, mielőtt belépünk a színházba. (Mintha az intenzív osztályra tartanánk.) Azután a szereplők körbevisznek bennünket, és bemutatják egyrészt az edzőterem erősítő és alakformáló gépeit, másrészt szó szerinti gyorstalpaló keretében görög mitológiai alakokat és sztorikat ismertetnek.  A hősöket illusztráló néma, de dolgos szereplők – gyanítom – ad hoc vannak jelen. Úgy képzelem, hogy az előadás iránt érdeklődő színészkollégák szakmai jegy gyanánt ezt a bejutási lehetőséget kapják: gyere gyúrni kicsit a közönség előtt, aztán megnézheted a produkciót. (Az én estémen Ikaroszként Janicsek Péter lógott a szeren, akit igazán érdemes volna hosszabb távra is szerződtetni, mivel adekvát módon van neki a hátán két kis szárny-tetoválás. /Ha ugyan nem vándorkellék-matrica az./)

A körbevezettetés után elfoglaljuk helyünket a belsőbb teremben, ahol leendő Thészeuszunk (Scherer Péter) fekvőpadon hever mozdulatlanul, lecsukott szemmel. Ebben a helyiségben is akad számos érdekes szerszám, amelyet a játszók minden vonatkozásban ügyesen vesznek használatba. Úgy is mint konkrét színházi kelléket és úgy is mint tárgyi eszközeit egy fitt, fiatal nemzedéknek, amely a testkultusznak hódol és a hatalomra tör. Pattog előttünk a dekoratív asszonykar, Lass Beáta és Jelinek Erzsébet, mélán súlyzózik az izomagyúnak látszó Szaurosz (a pontosságával és lefojtottságával imponáló Zrínyi Gál Vince), és bóklászik Jaskó Bálint sötét tekintetű, nyugtalan kamasz-Hippolütosza. Itt izeg-mozog még egy állami ember is (pap, kamarás, vagy akár miniszterelnök), akinek szerepében Bánki Gergely (a 2005-ös bemutató Minitaurosza) a maga kedvesen kócos módján ragaszkodni kíván bizonyos ész- és törvényszerűségekhez.

Azután kedvenc fekete és piros színében megérkezik az első asszony, a királyné. Özvegy feleség ő – abban a mozdulatban, ahogy az élőhalott férje lábát megsimogatja, benne van a beteglátogatási gyakorlat –, s egyben egy nem túl jól sikerült fiúgyermek édesanyja. Katona László behúzott kapucnis, enyhén debil Minitauroszának látványa nagyjából a sírva röhögésbe taszítja a nézőt. Annál nagyobb lesz majd a hatása a darabvégi cunami-monológjának.

Az érzelmi cunami azonban Fédrát tarolja le a szemünk láttára, aki szenvedélyes és esztelen szerelmet táplál Hippolütosz iránt. Ezt nem bírja tovább magában tartani. A főhősnőt játszó Csákányi Eszter ajándékot kapott Tasnádi Istvántól, és továbbadja nekünk. Megáll Jaskó Bálint Hippolütosza mellett és az előadás csúcspontjaként 36 verssorban szerelmet vall a fiúnak, akit kiskora óta ő nevelt. S amikor megkapja válaszul a nyomdafestéket nem tűrő, elutasító néhány szót, akkor hosszan ott marad egy helyben állva, messzire révedve, önnön magasába és mélyébe nézve.

A KoMa és ALKA.T Fédra-fitnesz-előadásában a tragédia az, hogy semmi nem a régi, és már soha többé nem is lesz az. Az este titka pedig: úgy kell tudni leülni, hogy az ember Csákányi Esztert mindig lássa.  

Stuber Andrea