Stuber Andrea

Kukucskaszínház

Szan(d)tner Anna

színikritika

Criticai Lapok   2008.IX.

 

Kukucskaszínház

Szan(d)tner Anna

 

Ingoványos talajon jár az a kalandor kritikus, aki kétes tiszte szerint műelemzést kívánna adni a Szan(d)tner Anna című színházi bemutatóról. Beleásván magát a darab részleteibe, az értelmezés szándékával olyasmi kérdéseket kellene felvetnie, hogy például Kovács Patrícia vajon együtt van-e még Anger Zsolttal. S talán tisztázandó volna az is, hogy Szandtner Anna kivel járt a főiskolás évei alatt. Továbbá szükséges lehet kibúvárkodni a legújabb kori színháztörténeti adatokból, hogy Mészáros Máté kitől irigyelte Tuzanbach szerepét az egri Három nővér-előadásban.  (Mert hát nem emlékszem, ki játszotta a bárót, és nem lehetetlen, hogy ez Mészáros Mátét igazolja.)

Az első bekezdéssel remélhetőleg sikerült érzékeltetnem, hogy szokatlanul kényes a feladat. Valahogy még kényesebb, mint tavaly a Járó Zsuzsa-bemutató esetében. Az elemeltebb volt, önironikusabb, fedettebb, derűsebben játékos. Ez pedig talán egysíkúbb, s ennek megfelelőn egyöntetűen kíméletlenül őszinte, legyen szó bárkiről, fő-vagy mellékszereplőkről.

Az AlkalMáté Trupp – vagyis az öt évvel ezelőtt végzett Máté Gábor-osztály – idei zsámbéki produkciója elegáns, stílusos spanyol közegben látszott életre kelni. (Eleinte legalábbis. A későbbiekben ez szétfoszladozott, s mindinkább hasonlítani kezdett a játék iskolások tábortűzi mulatságához.) Egy Szandtner Anna nevű idős, erősen kigömbölyödött, pöttyös ruhás asszonyság élettörténetét próbálták felgömbölyíteni a szereplők, akik meglehetősen bizonytalan, olykor egymásnak ellentmondó információkkal rendelkeztek a főhősnő sorsát illetően.  A kutatásban a legtovább alighanem a Mészáros Máté és Vajda Milán alkotta expedíció jutott, amely belevetvén magát a dél-amerikai dzsungelbe, a bennszülöttek táncában kimutatta Szandtner Annának, a táncművészetet megújítójának hatását. A továbbiakról annyi állítható többé-kevésbé határozottan, hogy a címszereplőnek lett egy csomó gyereke – más források szerint épp ellenkezőleg ­-, és hogy pár évig tagja volt a Katona József Színháznak, újra meg újra, visszatérően. Ebben azért bízhatunk valamelyest. 

A spanyol vonalnak köszönhettünk néhány szívderítő részletet, például Mészáros Béla meggyőző focistateljesítményét dekázásban, Raúl-mezben. Vagy a mind könnyedebb és megnyerőbb Czukor Balázs varázslatos éneklését megelevenedett rádiószámként, amikor gitárral előadta a Cucurrucucu Palomát. Hamar ráfordultunk azonban a gyermekélet útjára, illetve a színészi pálya kezdetére. A főiskolára való felkészülés jellegzetes tinikettősét (Szandtner Anna, Dömötör András) követték a tanmenetből kiragadott, közhelyesnek mondható események, mint például a beszédóra vagy a rostavizsga eredményhirdetése. Közben meg igen frappáns egyebek közt az a szeánsz, amikor az osztály fiútagjai rangsorolják a lányokat.

A színházban járatos, beavatott nézők alkalmasint azt (is) várták a Szandtner Anna című sajátos színpadi biográfiától, hogy majd kiderül belőle, hősnőnk a kiemelkedően sikeres pályakezdés után miért hagyta ott a színészi pályát, vagy ha azt nem is, akkor az ország legjobb színházát. (A járatlan és be nem avatott nézőnek meg valószínűleg nem is volt keresnivalója az előadás-sorozat négy estéjén Zsámbékon, bármily bizarrul és kétesen hangzik is ez.) E tekintetben – és más tekintetekben is – kulcsjelenet az a hosszan elnyúló betét, amikor a Katona József Színház Ivanov-előadásának egy próbáját láttuk a megfelelő szereplőkkel. Mindenki remekül adta a rá bízott valós vagy fiktív személyt, de Fenyő Ivánt muszáj külön kiemelni, mert az ő tetőtől talpig nagyervinsége egészen pazarnak bizonyult. A próba végén Jordán Adél vitte magával délcegen a női főszerepet, Szandtner Anna pedig szakított. Nem biztos, hogy pont így történt, de a címszereplő biztos így élte meg. Befelé kukucskáltunk a produkció lyukacskáin.

A főhősnő eddigi életének eseményeit eltérő módokon ábrázolták, nyugodtan belemagyarázhatunk akár különböző művészeti irányzatokat is. Realizmust (például: Szandtner Anna spanyolórát ad és rájön, hogy az se jobb), szürrealizmust (Szandtner Anna, Katona József és a jósnő trialógusa), futurizmust (de nem láthatunk a jövőbe), expresszionizmust (a ragyogó Kovács Patríciával a díjátadó szerepében), a Máté Gábor háza előtt gyászoló-tüntető topiklakókat pedig készséggel belököm a dadaisták közé.

Szandtner Anna minden elképzelhető és elképzelhetetlen szempontból meghatározó eleme a róla elnevezett előadásnak. Ő az alapanyag. Nem csak úgy, hogy róla szól a darab. Abból született a színházi este, amit ő elmondott az életéről, amit megmutatott magából a többieknek. S a produkció annyira kelt életre, amennyire ő a történeteivel, az élményeivel, a benyomásaival játékra tudta inspirálni társait. De a talányok, a megfejtetlenségek, a homályban maradások is kifejeződnek abban, ahogy Jordán Adél némán, egy legyezőt mozgatva válaszol a Szandtner Annát illető kérdésekre.

Gondolhatnánk, hogy egy ilyen, személyre szabott produkció esetében a perszonális kapcsolatok kihatnak a szereplehetőségekre. Vagyis jobban előtérbe kerülhet az az osztálytárs, aki az együtt töltött négy év alatt közelebb állt az alanyhoz. Talán így is van, de ez kívülről megállapíthatatlan. Úgy tűnik, hozzávetőleg ugyanazok tesznek többet a közösbe most is, mint akik eddig. Például a nagy játékkedvű Fenyő Iván, vagy a szellemi teret uralni látszó Dömötör András.

A produkció vége felé a szereplők gyónni járulnak a halk, talán megszenvedett és megbölcsült Szandtner Anna elé, aki penitenciát ró partnereire. Ezt a jelenetet egyrészt hálás köszönettel fogadjuk, mert így a többiekről is megtudhatunk egyet s mást. Másrészt el is lehet szontyolodni tőle. Évek óta nézzük-hallgatjuk nyaranta Zsámbékon ennek a tizennégy embernek az őszinte, személyes megnyilvánulásait. Innen (is) tudjuk, hogy a pályán töltött első öt évükben sok csalódás és kiábrándító tapasztalat érte őket, s hogy rossz az általános szakmai közeg, amibe kerültek. De most már felmerül az is, hogy talán mégis tudnak akklimatizálódni.

Stuber Andrea