Boldogtalanok

Shakespeare: Rómeó és Júlia

Veszprémi Petőfi Színház

A veszprémi Rómeó és Júlia-előadás legfeltűnőbb üzenete az, hogy a Petőfi Színháznak kevés a pénze. Az anyagiak hiányára utal már Mira János színpadképe is. Diavetítő tárja elénk a szép Veronát, s egyetlen, nem különösebben látványos és nem kifejezetten praktikus díszletben játszódik a két város tíz helyszínén lezajló ötfelvonásos tragédia. Kétoldalt két házváz fala áll (az egyik kicsit megdőlve, bár ez nem tesz szert jelentőségre), a kettő között pedig hídszerűség teremt átjárót. Mintha két nagy, fém halszelet akaszkodott volna össze a levegőben. Ez az azonosíthatatlan magaslati tér szolgál számos párjelenet helyszínéül, nehezítve a fölibénk emelt címszereplők dolgát. (Egy példa: miféle helyzet az Júlia számára, hogy voltaképp szobája sincs – vagy legalábbis nem tartózkodhat a szobájában a szemük láttára –, ezért a III. felvonás 5. színében nem nászágyukban marasztalja kedvesét, hanem a „légi folyosóra” szalad utána, akárha szó nélkül lépett volna le az ifjú férj?!)

A jelmeztervező Dőry Virág mintha finoman ironizálna is azon, hogy szerények a lehetőségek, és ilyenkor a szegény ember jelmezt is vízzel főz. Nem egy kosztüm úgy hat, mintha éppen kéznél levő anyagból készítették volna. Az persze látszik, hogy nem így történt, de bizonyos mintázatok mégis abroszra, szőnyegre, vagy hétvégi faház ablakán lógó színes kartonfüggönyre emlékeztetnek.

A legproblematikusabb az a szűkmarkúság, amely a szereplőgárda szervezésében mutatkozik meg. A veszprémi Verona üres, lakatlan, néptelen. Négy főből álló szolgahadot látunk csupán. Ők szavalnak (kínosan) prológust az előadás elején, majd pénzfeldobással eldöntik, hogy ki legyen közülük Montague- és ki Capulet-házbéli. (Ez a momentum előrevetíti azt a közhelyet, hogy itt színészeket látunk Shakespeare-t játszani, de egyrészt kicsit nehezünkre esik színésznek nevezni őket, másrészt ennek az ötletnek semmiféle folytatása nincs az előadásban.) A szűkített emberállomány egyik legfájóbb következménye az, hogy vendégsereg, valamint báli helyiség híján voltaképp nincs is bál Capuletéknél. Legalábbis mi nézők nem látjuk. Olykor ki-kiszaladnak a köteles szereplők a placcra, hogy lebonyolítsák a rájuk rótt dialógust. Talán nem kell mondanunk, hogy ez a körülmény szintén a címszereplő párost sújtja. Már itt a történet legelején edzhetnek arra, hogy szó szerint a semmiből építkezzenek. A továbbiakban is támasz és segítség nélkül kell boldogulniuk. Nem sikerül nekik. Boldogtalanok maradnak ők is, mi is.

A pénztelenség sok mindenre magyarázat. De mentségnek nem fogadható el rendezői átgondolatlanság és felületesség, színészi igénytelenség és ambícióhiány esetén. Nincs az előadásnak jószerével egyetlen olyan szcénája sem, amely a drámából bármit kibontana. De milyen tartalmakról beszélhetnénk egyáltalán, ha a jelenetek többsége már pusztán formailag is megoldatlan, esetenként a nevetségességig ügyetlen? Képzeljük el például azt a cintermet, amelyet a halszeletek alá tuszkoltak be, kerítést is húztak elé, így aztán a ravatalon fekvő Júliából egy centi sem látszik. Derék Rómeónk mit tehet egyebet: szuicid pillanatában vetődéssel kihal a rivalda felé, hogy mégse a színpad mélyi sötétben fejezze be ő és hitvese ezt a szomorú életet.

A színészi játék zömmel abban merül ki, hogy szereplők jönnek és elmondják szövegüket. Olykor még azt az elemi udvariasságot is mellőzik, hogy egymást meghallgatnák. Nem egy fellépő előbb ad látványos reakciót partnere szavaira, mint hogy az végigmondta volna a magáét. A címszereplőkön kívül – akikről még egy darabig tapintatosan hallgatunk – mindössze Módri Györgyi és Gula Péter tanúsít színészetre utaló magatartást. Módri úgy döntött, hogy áldozat típusú Capuletnét ad elő, nagyon iskolás hangon ugyan, de legalább elképzelés nyomán. Gula Péter fizikálisan közelít Mercutio figurájához, s mindenekelőtt a kézmozdulataival fejezi ki a fiatalember fölényes eleganciába vegyülő közönségességét. Gula a Mab-monológ első részét úgy mondja el, hogy a jobb kezével szinte „bábozik hozzá”, ujjkoreográfiával kíséri szavait. Ez meglepően szépen és jól működik. Sikeressége akkor látszik igazán, amikor a monológ második részére a színész kinyit: mozogni, szaladgálni kezd, evvel aztán rögtön el is száll a hátra maradt szöveg.

A veszprémi előadásban átfogó rendezői koncepciót nem sikerült felfedezni, de három részötletről beszámolhatunk. Meg is tesszük, mert miért kímélnénk az olvasót, amikor a nézőt sem kímélte senki.

1. A báli éjszaka után a kissé beszívott Benvolio (Máté P. Gábor) a nézőtérnek háttal állva nekikészülődik, hogy könnyítsen magán. Nyilván fontos, hogy egy ilyen kongóan üres előadásban, ahol csupán a shakespeare-i szavakat kapja a diákközönség, mégis részesüljön a modern színház elcsépelt színpadi gesztusában.

2. Elgondolás mutatkozik abban, ahogy Tybalt (Gere Dénes Ákos) és Mercutio párbajoznak a színen. Játékosan, bravúrosan, kiélvezetten lassan vívnak, többször pengét cserélve egymással. Mintha nem indulatból, hanem sportból csatáznának. Ez jó előkészítés ahhoz, hogy számukra is váratlan fordulat, baleset legyen Mercutio sebesülése. Evvel így elégedettek is volnánk, ha nem cáfolná a folytatás. Tybaltnak ugyanis a szeme sem rebben Mercutio halálától, s a következő csörtében sem kap el senkit a hév. Amitől az ember kénytelen gyanakodni: a Gyöngyösi Tamás által betanított vívószám talán nem lett eléggé begyakorolva ahhoz, hogy lendületesebben menjen. (Munkadeficitje lehet ennek a produkciónak, csak ide tudunk kilyukadni.)

3. Az előadás végén az arra hivatott műszakiak sután elfedik a híd fölötti teret, hogy a fekete lepel mögé bekészülhessen az aranylaméba öltöztetett Rómeó és Júlia. Befejezésül az obligát Nino Rota-zene hangjaira előbukkannak a címszereplők, kimerevített pózban, a saját aranyszobrukat alakítva. Akárha olcsó veronai képeslapot látnánk.

Szokatlan és érthetetlen Kőváry Katalin rendezőtől, hogy ennyire magára hagyta két tehetséges, fiatal színészét az irdatlan feladattal. Szanitter Dávid és Dobra Mária teljesen intaktak maradtak Rómeótól és Júliától. (Dobra Mária kétségbeesettnek is látszik emiatt, érthető módon.) Mintha a közelükbe sem ért volna a gondolat és érzés, hogy ilyen eget-földet megrázó szerelem akármelyik ifjú embernek kijuthat. Rómeó és Júlia tragédiája csak annyiban lett az övék, hogy a „felnőttek” – Capuletek, Montague-k, színházvezetők, városvezetők? – nagyon elszúrtak valamit, ők meg isszák a levét.

Stuber Andrea