Tangóharmónia

Mrozek Tangó című műve fölött alaposan eljárt az idő. Egy jó azért megmaradt benne máig: a színpadi randevú lehetősége. Három színészgeneráció képviselői találkoznak itt a siker szerény mértékű reményével, meghitt, közös, munkás színészmagányban. A szereposztás az, ami: a legkonkrétabb jelenidő. De nem eredendően és nem véglegesen meghatározott. Stomil megformálója lehetett (volna) valaha Artur, Ala pedig válhat egyszer még Eugéniává – feltéve, hogy a mű nem megy ki teljesen a divatból.

A szabadkaiak Tangójában egy szép és izgalmas pályakezdő színésznő ült hófehér menyasszonyi ruhában a színpad közepén. A boldogságról kérdezte leendő anyósát, majd ráütött a saját szájára. A beállt csendben mintha kitágult volna a pillanat, s megnyílt egy képzeletbeli tér s (múlt)idő. Béres Márta Alájában egyszer csak felrémlett Eszenyi Enikő Alájának szőkesége és ijedt tekintete egy huszonkét évvel ezelőtti Tangó-előadásból. (Igen, abból, amelyikben Darvas Iván játszotta pizsamásan, kigombolkozva Stomilt. Ki gondolta volna, hogy ennyiszer fogjuk itt emlegetni őt?) Ugyanekkor meglátni véltem ebben a kihívóan bájos női arcban Udvaros Dorottya vadmacskaszemét is – jószerével az első színházi szerepeként adta Alát Szolnokon –, s felbukkan a virtuális Ala-tárban a kolozsvári Panek Kati is, aki ugyancsak évtizedekkel ezelőtt alakította emlékezetesen ezt a figurát.

A pillanat elmúlt, vagy tán inkább továbblépett. Ha jobbra fordítom a fejem, Karna Margitot látom elnyújtózva azon a ravatalon, amelyre Tábori Nórát is felfektette a maga Arturja. És persze Gobbi Hildát, akinek emblematikus szerepét, a Csirkefej Öregasszonyát szintén eljátszotta Karna Margit néhány éve. Bármerre nézek, csupa titkos összefonódás, azonosíthatatlan egymásra hatás, rejtélyes emlék a kollektív színházi tudatban és tudattalanban. Akkor is összeérnek és összefüggnek bennem a dolgok, ha az említett előadásoknak nem láttam mindegyikét. Mégis benne rejlenek ebben a Tangóban is. Magyar színháztörténeti búvópatak.

Stuber Andrea