Stuber Andrea

Rosszkedvünk telén

Felhőfi Kiss László: Szűzmuskátlirevolver

Utolsó vonal

színkritika

Színház melléklet 2007.III.

 

Rosszkedvünk telén

Felhőfi-Kiss László: Szűzmuskátlirevolver

Utolsó Vonal

 

2005. november 1-én volt a Szűzmuskátlirevolver bemutatója a Városi Színházban. Akárha ma lenne! Amivel azt akarom mondani, hogy az előadás úgy hat 2007. január 19-én a Thália Stúdióban, mintha frappánsan, maliciózusan és vitakészen hozzászólna a színházak mostani drasztikus pénzelvonása kapcsán elhangzott nyilatkozatokhoz. A produkció velejéig színházként viselkedik. Elevenbe vág, feltár, polemizál, gondolkodásra bujtogat, szórakoztat. A játszók meghitt közös munkájának szépsége és komolysága üt át rajta.

A darab alaphelyzetét Federico García Lorca határozta meg töredékes drámái, A közönség és a Címtelen színdarab által. Színházban vagyunk a színházban. A társulat Shakespeare-t próbál, miközben odakint zavargás, felkelés, forradalom zajlik. (Az életben a pontos szakszó mindig utóbb találódik meg.) Az említett két művet használta fel Felhőfi-Kiss László, hogy ezekből kiindulva és szemelgetve írjon és rendezzen egy harmadikat. García Lorcánál a darabbéli színházcsinálók a Rómeó és Júliát, illetve a Szentivánéji álomot próbálják. Felhőfinél a III. Richárdot. Hogy miért, azt így fogalmazza meg a színházigazgató – akit a bársonyzakós Marton Róbert láttán egyben rendezőnek is sejtünk –: Most nem nagy formátumú gazemberek irányítják a dolgokat. Már nem egy-két önző, hatalomimádatában is figyelemre méltó csalóé a világ, hanem sok kicsi, jelentéktelen, de kiszámíthatatlan és ezért veszélyes figura osztogat nap mint nap más parancsot. Szeretném, ha az előadásunk ezt mutatná be. Marton Róbert visszafogott direktora Bede Fazekas Annamária Elenájának, az érett dívának mondja ezt, aki épp a III. Richárd Anna szerepére kínálja fel magát. Színironikus színházi zsánerkép ez a jelenet. Méltó folytatása, amikor Soltész Bözse személyében befut a fiatalabb és esélyesebb Anna-jelölt, s a rivális színésznők nyílt színen kóstolgatják egymást. Bede Fazekas Annamária látványos teátrális érzékkel játssza el azt a művésznőt, aki valószínűleg egyetlen önálló mondatra sem szánja el magát; folyton szerepekből idéz. Mellette Soltész Bözse Amillája egyelőre egészségesebb, bár természetellenesen felcsúszott hangú színésznőnek hat.

A színháziak épp próbálni kezdenek – Bajomi Nagy György Clarence-ét meglepik cellájában a bérgyilkosok –, amikor megjön a Színházakat Felügyelő Bizottság küldötte. Bede Fazekas Szabolcs igazi antinézőként foglal helyet Marton Róbert mellett. Köhög, ficereg, sutyorog. (Kedves mellékese a betétnek, hogy a III. Richárd-jelenet szereplői – Bajomi Nagy, Bródy Norbert, és a velük szemben ülő Marton Róbert – történetesen tényleg játszanak a III. Richárdban, a Nemzeti Színházéban.) A Hivatalnok eligazítja az igazgató-rendezőt, hogy nehéz időkben mi a teendője a színháznak. Ne a valóságot mutassa a nézőknek, hanem épp a valóság ellen kínáljon estényi feledést. A direktor ellenkezik, de a hatalom küldöttének nemcsak érvei vannak, hanem eszközei is. Nem érti? Maguk senkinek sem hiányoznának, viszont uralkodókra és rabszolgákra mindig szükség van – vágja a színháziak képébe. Bede Fazekas elegáns, szürke öltönyös, fölényesen kedélyes figura – vajon mire vall meglepően pöttyös szürke zoknija? –, akinek joviális modora egy pillanat alatt válik hűvössé és fenyegetővé. Például amikor Bereczky Péter elgyötört ügyelőjén számon kéri, hogy ügynöki jelentése miért késik.

Három színész egy Rómeó és Júlia-előadás hatását boncolgatja. (Még egy enyhén MGP-s stílusú kritika felolvasására is sor kerül.) Megnyugtatóan nem értenek egyet a nézők feladatának értelmezésében. Abban sem, hogy mit várhatunk el Rómeó és Júlia megjelenítőitől – nekem nincs időm arra gondolni, hogy Júlia férfi, asszony, gyerek, kutya, vagy tíz amperes biztosíték… hanem csupán arra, hogy örömteli vággyal tetszik nekem. A három színész közül a Stubnya Béla játszotta Leonelo a legmegilletődöttebb. Bájos félénkséggel rajong a primadonnáért. Direktora érdeklődését panaszos kitörésével sem sikerül felhívnia magára. (Ha folyton a titkairól fecseg, mit fog eljátszani a színpadon? – kérdi tőle Marton Róbert.)

Az újabb próbának váratlan közjáték vet véget. Titkosrendőrök jönnek, s elviszik az ügyelőt. Mire „Tévedés történt!” jelszóval visszahozzák, a társulat kusza vallomások formájában egymásnak esett. Kamaszos hevületű elintézés gyanánt eldördül egy fegyver, majd a zűrzavarban több is, s mindenki halottként marad a színen. Stubnya szavai még ott rezegnek a levegőben: Egy napon, majd ha minden színház porig ég, ott találjuk a pamlagokon, a tükrök mögött és az aranyozott papírmasé serlegekben a mi halottaink gyülekezetét, akiket a közönség zárt oda. El kell pusztítani a színházakat, vagy élni kell tudni bennük. Akár igaz ez, akár nem, annyi biztos, hogy az Utolsó Vonal tud.

Stuber Andrea