Túl az Interferencián

Véget ért Kolozsváron az Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál, amelyet a Kolozsvári Állami Magyar Színház 215. születésnapja alkalmából rendeztek az erdélyi városban. Voltak házigazda-szereplések, külföldi vendégelőadások, kísérőprogramok, beszélgetések, találkozások, lelkesedések, fanyalgások, annak rendje és módja szerint.

A tizenegynapos fesztivál voltaképp sikeres főpróbának is tekinthető, hiszen a Kolozsvári Állami Magyar Színház arra készül, hogy jövő ősszel megrendezze az Európai Színházak Uniójának esedékes találkozóját. (Tompa Gábor fesztivál- és színházigazgatónak emiatt nem is állt módjában végig jelen lenni az Interferenciákon, mert Portóba szólította a kötelesség.) Hogy maga a város és a színház elbír-e egy a mostaninál hosszabb és nagyobb fesztivált – ők tudják. Azt meg mi tudjuk, hogy színházi programot mindenesetre ütőset kínálhat hozzá. A kolozsvári szemle legemlékezetesebb előadásait ugyanis a vendéglátók produkálták. E megállapítás résztapasztalatokon és kikérdezéses módszerrel végzett szűk körű közvélemény-kutatáson alapszik.

A legszívesebben látott vendég alighanem a Katona József Színház társulata volt, amely 15 évvel ezelőtt járt itt legutóbb. Az Ascher Tamás rendezte Ivanovot hozták, a közönség örömére és megelégedésére. Gyööönyörűű volt – hallottam az előadásról még egy héttel később is, Stief Magda színésznőtől, aki az egyik estén a landshuti Kammerspele Beckett-előadása, az Ó, azok a szép napok Winnie-jeként bűvölte a közönséget, a másik estén pedig ünnepélyesen Örökös Tagja lett a kolozsvári színháznak.

Az egyéb programok keretében az érdeklődők délelőttönként több nyelven meghallgathatták, hogy az előző esti előadás alkotóival folytatott nyilvános beszélgetések keretében mi jut eszébe Visky András író-dramaturgnak. Avagy megcsodálhatták a színház örökké cigarettafüstben úszó emeleti előterében Both András díszlettervező kiállítását. Bámészkodtukban eltanakodhattak azon, hogy az egymáshoz olyannyira hasonlító, sűrűn, erőteljesen és lendületesen „összefirkált” papírok alapján hogyan is születhettek olyan nagyszerű Both-díszletek, mint amiket makett formájában is bemutatott a tárlat. Avagy módunkban állt olvasgatni a Mozaik nevű, naponta megjelenő fesztiválújságocskát. Ha éppen semmi nem akadt, jó érzéssel el lehetett nézegetni a színházban sürgő-forgó fiatalokat, tanoncokat, önkénteseket, segítőket, avagy egyszerű színházőrülteket.

Időszerű rátérni beszámolónkban a színházi kínálatra. Sokakat kifejezetten boldogított a spanyolok kellemes, szórakoztató, szép című Emlékezni fogok mindnyájatokra produkciója. Volt előadás – nem egy, de kettő – amelyen zavartan köhécselve nem értettük, hogy kerül ide egyáltalán. Sem a fiatal színészek becsületes, ámde hiábavaló igyekezetével létrejött temesvári Koldusopera – ha mégannyira Victor Ioan Frunza rendezte is –, sem a San Diegóból érkezett szerény táncszínház nem bizonyult mutogatnivalónak. (Szokatlan momentuma volt az amerikaiak mozgásszínházának, hogy egy nagyobb darabot nem is élőben adta elő, hanem filmként vetítették le. Tánc playback technikával.) Nem lelkesítette különösebben a közönséget a lengyel Tartuffe és a francia Konyha sem. A program csúcspontjait a házigazdák repertoárja szolgáltatta. Például Mihai Măniuţiu Woyzeckje, Bogdán Zsolttal a címszerepben – e sorok írója számára speciel az évtized legnagyobb színházi élménye. Vagy a Silviu Purcărete rendezte Gianni Schicchi, amelynek láttán mámoros öröm és eufória szállta meg a fesztiválózókat. És Tompa Gábor szép Hosszú péntek-rendezése, majd pedig Andrei Serban elgondolásában a Ványa bácsi; rendkívüli kaland, nem hétköznapi nézői kirándulás a kolozsvári színházban a csehovi drámában.

A fesztivál talányos, hosszasan tanulmányozható plakátján egy üvegpohár látható, rovarmintás lila papírral(?) lefedve, légy által megmászva. A pohárban buborékok borítanak egy karórát, amely 2.15-öt mutat. Annyi biztos, hogy színházilag a kolozsváriaknak van mit aprítaniuk a pohárba.

Stuber Andrea