Az interaktív színház

A színháznak alapjában véve két típusa van. Az egyik kikapcsolódást nyújt a közönségnek, a másik bekapcsolódást. Főként az utóbbi fajta színház él előszeretettel a nézők bevonásának eszközével. Ha ennek előzményeit keressük, évszázadokat mehetünk vissza a drámatörténetben, például az olasz commedia dell’ artéig, ahol a hősök kaján „félre” mondatokban tájékoztatják a nézőket ama gondolataikról, amelyeket a darab szereplőivel nem kívánnak megosztani. E dramaturgiai segédeszközzel az író – majd nyomában a színházcsináló – eltekint attól a színházi alaphelyzettől, miszerint a játszók magukban játszanak, és úgy tesznek, mintha a közönség ott sem lenne. De mihelyst az előadók tudomást vesznek a publikumról, csak szándék kérdése, hogy valamilyen módon a produkció résztvevőjévé tegyék.

Alighanem mind ismerjük gyerekkorunkból az olyan színházi kalandot, amikor a hősök kérdésére kórusban kiabálunk a zsöllyéből: „Arra ment!”, vagy „Vigyázz! Mögötted!” A gyermekszínházban gyakran megszólítják a közönséget – s nem mindig számolnak a lehetséges következményekkel. Ilyenkor a szereplő, védekezésül „nem hallja meg”, amit az aprónép odalent süvölt – de néha ez is kevés. Volt olyan bábelőadás Erdélyben – történetesen nem sokkal a romániai forradalom előtt –, amikor a „Gyertek, mentsük meg Pinocchiót!” felkiáltásra a gyereksereg megrohamozta a színpadot, ledöntötte a díszletet, s még félóra múltán is üldözte Pinocchio döbbent ellenségeit.

A színház interaktívvá tételének mindig megvan az a rizikója, hogy a reakciók nem kiszámíthatóak. A nézők egy része boldogan kap a lehetőségen, hogy „felléphet”. Más része megadóan tűri, hogy szerepeltetik. De akadhatnak olyanok, akik nem mennek bele a játékba. Ennek szolidabb változata, ha a néző finoman elhárítja a felhívást a közreműködésre. A vehemensebbje akár elszántan tiltakozhat is. Kulcskérdése az ilyen szituációnak, hogy a rendezés mennyire készült fel a rendkívüli helyzetre, illetve a játszók milyen improvizációs készséggel és empátiával fogadják az ellenállást.

Tiszta helyzet, ha a színész a nézőtéren partnert keres valamihez. Mint például az Össztánc vígszínházi bemutatóján, ahol az előadás végén a színpadról lejövő szereplők táncra kértek egy-egy nézőt. Aki kosarat kapott, próbálkozhatott másnál. Ugyancsak elbújhattak a kevésbé vállalkozó kedvű színházlátogatók, amikor a Bárka Színház Díszelőadásának színészei „vírussal fertőzték meg” a publikum egy-egy tagját. Ennél jobban járnak azok a nézők, akiket a produkció szereplői megvendégelnek. Például megkínálják őket pogácsával (mint Vári Éva a Rose című monodrámában), vagy levessel (a Bárkán az Ilja próféta előadásán) vagy borsos tokánnyal (mint a Honvéd Kamaraszínház játszói a Bozgorokban).

Durvább eset, amikor a kiszemelt nézőt váratlan és elháríthatatlan „támadás” éri. Nem egy produkcióban esett meg, hogy a gyanútlan jegytulajdonost egy szereplő szájon csókolta – legutóbb a Bárka Hamletjének címszereplője, Balázs Zoltán tett ilyet. A Krétakör Hamletjéről szintén elmondható, hogy interaktív – igénybe veszi a közönség segítő közreműködését –, ott azonban ez a játékosság jegyében történik, nem sértve a néző személyes integritását.

Tanulságos negatív példa a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Katonák, katonák című előadása, amelyben egy megszálló hadsereg agressziójának lesznek szenvedő alanyai nem csupán a Zalán Tibor-dráma hősei, hanem az előadás szemlélői is. A terepszínű egyenruhába öltözött őrök ordítva terelik ki a publikumot a szünetben, majd vissza a helyére a második részre. A határon túli magyar színházak júniusi kisvárdai fesztiválján a nézők rosszul viselték a terrort, s akadt, aki nem volt hajlandó engedelmeskedni. Kényes pillanat. Az egyik fegyveres úgy ítélte meg, hogy „szerepből” kell megoldania a helyzetet. Tehát ahelyett, hogy halkan, udvariasan, fülbe súgva kért volna, ráparancsolt a lázadóra, sőt tettlegességhez folyamodott. Evvel kétségkívül túlment azon a határon, amit egy előadás vagy egy színész megengedhet magának a nézővel szemben. A szereplő rossz döntést hozott, már csak azért is rosszat, mert a végsőkig úgysem vihette az alakítását. A nézők lelövését a törvény szigorúan bünteti.

Stuber Andrea