Stuber Andrea

Isteni szórakozás

Pintér: Az őrült, az orvos, a tanítványok és az ördög

Pintér Béla és Társulata

színikritika

Színház 2007. XII.

 

Isteni szórakozás

Pintér Béla: Az őrült, az orvos, a tanítványok és az ördög

Pintér Béla és Társulata

 

Pintér Béla: Az őrült, az orvos, a tanítványok és az  ördög (Pintér Béla és Társulata)

Író: Pintér Béla. Zene: Darvas Ferenc. Jelmeztervező: benedek Mari. Tér: Tamás Gábor. Dramaturg: Enyedi Éva. Rendező: Pintér Béla

Szereplők: Roszik Hella, Enyedi Éva, Quitt László, Szalontay Tünde, Thuróczy Szabolcs, Szamosi Zsófia, Friedenthal Zoltán, Pintér Béla. Zenész: Sipos Gergő, Vámos Marcell, Ács Péter, Császár Péter, Póta György

 

Bizonyos szempontból aggodalomra adhat okot, hogy Pintér Béla mindig saját kútfőből dolgozik, évente egy-két bemutatót tartva társulatával. Vajon lesz-e még sokáig ötlet, téma, muníció? Vajon jut-e mindig friss energia és személyes mondanivaló az egymást követő produkciókba? Vagy elég, ha egyre profibb és megbízhatóbb szakmai színvonalon működik az, ami már jól bevált?

A legújabb, megjegyezhetetlen című opus esetében (Az őrült, az orvos, a tanítványok és az ördög) Pintér Béla az emberiség és az irodalom egyik legrégebbi és leggazdagabb témájához nyúlt: a Bibliához. Konkrétan Jézus történetének maiasított és nemet váltott verzióját állítja elénk a Szkéné Színház családias, körbe ülhető porondterében. Napjainkban, jelen viszonyaink között játszódik le a régi mese mása: az anyaúristen elküldi közénk egyetlen lányát, aki… (mit is akar pontosan?)… csodákat tesz, prédikál, tanítványok csatlakoznak hozzá. Azután elárulják, megtagadják, elpusztítják, s utóbb legendát szőnek köré.

Ennek a térben és időben idehelyezett mítosznak számos érdekes aspektusa lehet. Néhányat megkocogtat a darab, de a kibontásukra nem vállalkozik. Pedig bizonyára megérne egy alaposabb misét például az, hogy a Jézuslány megjelenését és térhódítását miként fogadja a hivatalos egyház. De az a megközelítés is tanulságos lehet, hogy a média szempontjából mit jelentene egy ilyen, hit alapú társadalmi megmozdulás, s mely interpretációja indulna a legnagyobb üzleti eséllyel a nézettségi/olvasottsági versenyben. Ugyancsak izgalmas dolgok kerekedhetnének ki abból, ha elképzelnénk, hogy melyik politikai párt milyen módon igyekezne a maga hasznára fordítani az eseményeket. (Talán még a köztársasági elnökünk is kinyilatkoztatná, hogy mit gondol ilyen esetben a Sándor-palota.)

A produkciónak felróható, hogy sokat markol és keveset fog. Nekiveselkedik egy modern evangéliumnak, de nem mond semmi újat vagy mást. Pusztán elvégez néhány behelyettesítést és egyszerűsítést. Pintér Béla előadja az esetet az ő jellegzetes, nem komótos történetmesélő módján, működésbe lendítve a maga begyakorlott, viccesen naiv életszínházát.

A megfeleltetések némelyike frappáns és evidens. (Mint például az, hogy az Erdélyből átjött Mária béranyaként hozza világra szeplőtelenül fogant gyermekét.) Más analógiák meg korántsem egyenértékűek az eredeti momentumokkal. (Mint például az elmegyógyász esete, aki úgy keveredik az ügybe, akár „Pilátus a credóba”. De az, hogy egy orvost megfenyegetnek állása elvesztésével, aligha mérhető az erős nagyhatalmi szándékok közé szorult római helytartó dilemmájához.) Alapjában véve az is problematikusnak látszik – túl az egész história blaszfém jellegén, ami remélhetően nem sérti a vallásos emberek érzékenységét, bár ezt én magam tényleg csak remélni tudom –, hogy főhősnőnk, Máté Edina kirúgott teológusnövendék szándékai rejtve maradnak előttünk. A képességeit megismerjük (a jövőbe lát, minimum az egyik szemével), de azt nem tudjuk meg, hogy mit akar. Talán csak rágyújtani egy cigarettára. Roszik Hella igen szuggesztíven formálja meg a Lipótmezőre beutalt lányt, lógó intézményi hálóingben, avval a jellegzetes járással, amivel kórházi folyosókon szoktak sompolyogni a nőbetegek ráérősen és nyughatatlanul. Keze állandóan gyufa vagy öngyújtó után matat, hogy még slukkolhasson néhányat, mielőtt visszavonul a neki kijelölt ágyhelyre. Roszik Edinája egyszerű is, rafinált is – zsótérosan tiszta és sugárzó az arca. Mindenesetre megvan benne a képesség az állóviz felkavarására.

A Pintér Béla-féle társasjáték másik új színészszereplője Friedenthal Zoltán, aki egyrészt a produkció zenei vonalát erősíti – ő kísér szintetizátoron, míg a nézők fölött csellista és nagybőgős húzza –, másrészt szárazon szemlélődve, bulgakovi reminiszcenciákkal, értelmiségi attitűddel válik résztvevőjévé az előadásnak, amivel kétségkívül új színt fest a pintérbélai tablóra.

A többiek, a régi játszótársak nagyjából azt hozzák, amit már a korábbi produkciókban is megismertünk és megszerettünk tőlük. Ugyanakkor érzékelhetően folyamatosan fejlődnek mind a színészi játék, mind pedig az éneklés terén. A Pintér-darabokban az éneklés és az énekbeszéd nem kis mértékben a komikumot szolgálja. Darvas Ferenc muzsikájára olyan szövegek hangzanak el, amelyek a legnagyobb precizitással részletezik a legbanálisabb tárgyat. (Tipikus vonása ez sok köznapi társalgásnak. Gyakran van úgy, hogy valaki aprólékosan elmesél valamit, s miután végighallgattuk, nem értjük, hogy minek mondta el egyáltalán.) Hanem amikor fennkölt dallamokban jön a közlés, hogy a polgármester szennyvíztisztítót építtetett, vagy hogy a nevezett elöljáró gyengéden tette magáévá titkárnőjét a Hotel Stadion különtermében, esetleg arról trillázik az említett hölgy, hogy most védőoltást kell beadnia madárinfluenza ellen a jelenlévő csecsemőnek (ő gondoskodik ugyanis az aprószentekről) – hát ezek ellenállhatatlanul mulatságos pillanatok. Történetesen Szalontay Tünde énekli az imént felsorolt dalszövegrészleteket, a maga izgalmas altján, fád modorban, gyönyörűen. Szalontay minden Pintér-darabban figyelemreméltó jelenség, s Benedek Mari pirosat és feketét variáló, aszimmetrikus jelmeze most még fokozza is a színésznő alkati eleganciáját. Alakításának az a legragyogóbb betétje, amikor a tévéhíradó stúdiójából jelentkezik műsorvezetőként. S ahogy összehúzott szemmel, objektíven és időtakarékosan kimondja: „értem”, az Pulitzer-díj-gyanús. Vagy legalábbis címlapfotós interjúkra tippelhetünk, sikeres nőkről szóló magazinokban. (Közbevetőleg: ez már egy másik televíziós korszak, mint az 1970-es Adáshibáé, amikor is Bódogék úgy odaragadtak a tévéképernyő elé, hogy észre sem vették a közéjük jött Emberfit.)

Míg Szalontay a feszes, távolságtartó modorból fejti ki az iróniát, addig például Thuróczy Szabolcs a természetes esendőségben, rekedtes hangjának mesterkéletlenségében, az elragadóan civilszerű megszólalásokban találja meg azt a jóféle humorforrást, amely oly jellemzően fel-felbugyog a pintéri asztalfmesékben. Szamosi Zsófia viszont szinte sztanyiszlavszkiji etűdöket szerkeszt magának: bensőséges átéléssel hisz, csalódik és árul el, a Szentanya leányának tanítványaként. Szállodásnő képében már a gyermek születésénél is jelen van, sőt ő maga császározza meg Máriát egy snicerrel. (Ez az előadás első nagyjelenete. A következő a kánai menyegző szcéna lesz, amikor Edina látványosan elvörösíti egy műanyag palack folyadéktartalmát. Hozzávetőleg tízpercenként, menetrendszerűen követik egymást a sok szereplős, tágabban teátrális nagyjelenetek.) Szamosi Zsófia előbb hivatásszerű rezerváltsággal elutasítja a Hotel Kikeletbe tévedő mindenórás asszonykát Enyedi Évát, kinek kislányos alkata megint az együgyűség ábrázolását szolgálja – és kísérőjét, Józsefet, vagyis a háttérben maradó Quitt Lászlót. Nincs üres szoba – mondja Szamosi. Azután viszont megszánja a vajúdó nőt, s oly rokonszenves segítőkészséggel és megnyugtató határozottsággal áll neki világra segíteni a kisdedet, hogy valósággal kedvem támad szülni nála. S mindeme különböző színészi megoldásokat jóindulattal figyeli a színen Pintér Béla, aki a derék Béla atya képében szenvedélyes felolvasásokat tart „kellemesnek hitt hangján” a szemtanú memoárjából.

Ami a kompozíciót illeti – a Pintér-művek általában rövidek, gördülékenyek és ökonomikusak –, a csúcspontok szisztematikus elrendezése és a szöveg verbális humorának fogadtatása jelzi, hogy a rendező eredményesen használja mindazt, amit ez idáig megtanulhatott a hatáskeltésről. Megjegyezhetetlen című darabját kétszer megnézve feltűnő, milyen hibátlanul működnek a szövegpoénok. Minden olyan szóra, amire első alkalommal bejött a nevetés, épp úgy bejött a másik estén is. S ha Pintér líraiságot alkalmaz – példának azonnal a Korcsula gyönyörű férfiszerelmi vallomása jut eszembe –, az szintén megbízhatóan funkcionál nála, akárcsak a drámaiság. Pedig nem általános tapasztalat, hogy amit a rendező drámai jelenetnek képzel el, azt a nézők is annak érzik. Pintér ritkán téveszt. Amikor itt az előadás végén megrendítőnek szánja Máté Edina meggyalázását, akkor azt a közönség túlnyomó része – statisztikai hibaszázalék: plusz, mínusz tíz százalék – annak is találja. Nemhiába vesz igénybe a rendező nagy érzelmi hullámokat verő zenét (Pergolesi Stabat Materét), lemeztelenedő férfiakat, lassított mozgást, törzsi szertartásnak ható, stilizált cselekvéssort.

          Máté Edina rosszul végzi ugyanis. Pintér Béláék előadásában a feltámadás elmaradt. Megváltásról meg szó sem volt.

Stuber Andrea