Három királyok

Kiss Csaba: Kun László

Debreceni Csokonai Színház

Kiss Csaba: Kun László (debreceni Csokonai Színház)

Díszlet: Csanádi Judit. Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Zeneszerző: Ditrói Kelemen László. Koreográfus: Katona Gábor. Dramaturg: Rácz Attila. Rendező: Kiss Csaba.

Szereplők: ifj. Vidnyánszky Attila/Létmányi Attila, Kádas József, Trill Zsolt, Ráckevei Anna, Horváth Lajos Ottó, Miske László, Kóti Árpád, Márton András, Dánielfy Zsolt, Sárközy Zoltán, Ágoston Krisztina/ Gellén Fanni, Varga Gabriella, Egres Katinka, Mészáros Tibor, Krisztik Csaba, Kristán Attila, Földeáki Nóra, Szűcs Kata.

Ha egy drámaíró maga rendez színházi előadást a darabjából, annak épp úgy lehetnek előnyei, mint hátrányai. Amennyiben talányos, bonyolult, zárt műről van szó, esetleg kifejezetten jól jön, hogy a szerző saját kezűleg ad kulcsot az értelmezéshez. Más esetekben viszont inkább az válhat a színpadi megjelenítés hasznára, ha egy másik ember, a rendező, olyasmit lát meg és bont ki a drámából, amire az író alkalmasint nem is gondolt.

Kiss Csaba Kun Lászlója a klasszikus történelmi drámákra hajazó mű, amelyben a konfliktusok és a jellemek szép szavú, választékos beszédekben fejeződnek ki. A cselekmény a XIII. századba visz vissza, históriánknak egy olyan pontjához, ahol akár másképpen is alakulhattak volna a dolgok. A legmesszemenőbben másként. Például el lehet játszani a gondolattal, hogy ha akkor a cseh Ottokár csapatai nyernek háborút (velünk vagy nélkülünk), akkor Magyarország később esetleg nem kerül Habsburg uralom alá. Ez persze történelmietlen felvetés, de egyebek közt azért jár színházba az ember, hogy ott mindenféle eszébe jusson arról, amit a színpadon lát. Kiss Csaba színdarabja pedig ad valamelyes teret a fantáziának, legalábbis a tekintetben, hogy milyen személyiségnek értékeljük IV. László királyunkat. (Akinek megítélése a történészek körében nem egyértelmű, az viszont ténykérdés, hogy a tragikus sorsú uralkodóink közé tartozik.)

A szerző esetünkben avval a fogással él, hogy három alakban jeleníti meg főhősét. Az egyik a Gyerek Kun László, a másik a Fiatal, a harmadik az Érett. (Ez utóbbit ne képzeljük javakorabelinek, hiszen mindössze 28 éves volt a király, amikor meghalt.) A három az egyben hős alanyai egyrészt kronologikusan lépnek fel a dráma történetében, másrészt viszont szinte végig jelen vannak, figyelik és kommentálják az életük eseményeit. Az írói szándék feltehetően az volt, hogy a három figura kifejezze a főhős sokarcúságát, jellemének többrétegűségét, karakterének különböző jegyeit. Az eredmény azonban inkább úgy alakult, hogy befogadóként a három Kun Lászlót nemigen sikerül összesítenünk. Bár a rész-Kunok olykor dialogizálnak, sőt disputálnak, vagyis elmondják egymásnak véleményüket, érzéseiket, terveiket, mégsem ismerjük meg a cselekedeteik mozgatórugóját.

Királydráma és királydráma között markáns különbséget tehetünk. Vannak művek – például a Shakespeare-darabok –, ahol a történelmi helyzet konkrétumai, pontos előzményei és következményei voltaképp elhanyagolhatóak. Itt az emberi viszonyokra és a hatalom természetére irányul az írói figyelem. Más típusú királydrámák – például Szabó Magda színművei – épp a történelmi helyzetet értetik meg az elénk tárt drámai konfliktusok megvilágításával. Kiss Csaba Kun Lászlója e két mezsgye határán jár – kulturált, jellegtelen kis úton.

A debreceni Kun László-előadás közönségének zöme legutóbb valószínűleg iskolásként hallott harangozni az utolsó Árpád-házi uralkodóról. A produkció láttán megtud egyet és mást arról, hogy a trónra került gyerek, majd fiatalember mit tett és mit nem tett sok száz évvel ezelőtt. De hogy mit miért tett és nem tett – ehhez Kiss Csaba színdarabja nemigen visz közelebb. És ebből a szempontból mindegy is, hogy egy Kun László jelenik meg a színen vagy három. Nincs az a bonyolult személyiségű, ellentmondásos király, akit mondjuk egy Trill Zsolt formátumú színész ne tudna egyszemélyben is eljátszani. Feltéve, hogy az író elég gazdagon, dúsan ruházta fel a figurát szándékokkal és motivációkkal, ösztönökkel és hajlamokkal, érzelmekkel, észjárással, gondolatokkal.

Persze lehet úgy is, hogy a címszereplőről ne tudjon meg túl sokat sem a színész, sem a néző. Ilyenkor is létrejöhet dráma, ha a lazán körvonalazott főhős szituációkba kerül. Ha erős közeg veszi körül, netán ellenkező indíttatású, más drámai töltetű hősökkel kerül össze. Csakhogy Kiss Csaba darabjában jószerével minden figyelem Kun Lászlóra irányul, a többi figura alig több díszletelemnél a kompozícióban. Funkciójuk egynemű, alakjuk elnagyolt, jellemzésüket általában egy-egy jelzővel kimeríthetjük. Kőszegi Henrik – Kun Lászlónak előbb nádora, majd legfőbb ellenlábasa – hevesen hőbörgő. Csák Mátyus későbbi nádor óvatos, számító. (Nota bene: a legkevésbé sem irigylésreméltó az a fiatal király, akinek Kőszegi Henrik és Csák Máté között kell választania. Sőt már gyerekként sem lehetett könnyű neki, amikor királyi ambícióit és politikai elképzeléseit rendszeresen leszólta egy magabiztos anyuka.) Viszonylag színesebben rajzolt a mama portréja. Erzsébet anyakirályné alakjában felsejlik egy nehéz múltú, megtörhetetlen keménységű, őserejű asszony, aki soha nem találta a helyét a magyar királyi udvarban, ahová a sors vetette. Mindenesetre koherens személyiségnek hat, ellentétben például a halványan felskiccelt Izabella királynéval, aki ugyancsak több alakban mutatkozik a drámában. Van egy gyermek változata, aki még csak jegyese a királynak, később pedig Érett Izabella válik belőle.

Amikor a Kun László debreceni ősbemutatóját rendező Kiss Csaba azzal a feladattal találta szembe magát rögtön a darab kezdetén, hogy magyarul akcentussal beszélő olasz hölgyecskét játszasson el egy tízegynéhány éves kislánnyal, akkor alighanem megemlegette a szerzőt. Hiszen azt sem lehetett egyszerű elérnie, hogy a nézőtéren meghalljuk és megértsük a leányka szavait. Egyéb elvárások szóba sem jöhetnek egy gyermekszereplő esetén. Mire Varga Gabriella Érett Izabellaként színre kerül, már rég mindenen túljutott az egyetlen, íróilag dokumentált kapcsolatában. Férje, László méltányolható gyengédséggel bár, de nem szereti őt. A király a kun Éduához vonzódik szenvedélyesen, akinek szerepében a többre hivatott Egres Katinka egy kevés szerelmes évődésre és némi vetkezésre szorítkozhat. Ennél is kevesebbel gazdálkodhat a középső IV. Lászlót játszó Kádas József. A gyermeket megformáló ifj. Vidnyánszky Attilának legalább módjában áll megküzdeni a trónhoz vezető út nehézségeivel. (Akadnak színészi kudarcai, de sikerei is. Szépen teljesít például abban a jelenetben, amikor elájul egy hatalmi összecsapás végén. Az viszont meghaladja a megjelenítő erejét, hogy hitelesen és meggyőzően meséljen a lázálmáról.) Ráckevei Anna fölényes tudással állítja elénk Erzsébet királynét mint éles, határozott, vérbő asszonyt. A színésznő tudása jelen esetben speciális; magára a megszemélyesítendő alakra is kiterjed talán, hiszen Ráckevei Anna pályája során ez már a harmadik olyan színpadi mű, amelyben Kun László édesanyját alakítja. A helyenként fellobbanó debreceni bemutató egyik szépen izzó jelenete, amikor Ráckevei nagyasszonya kun imádsággal fordul a maga isteneihez.

A színészek némiképp küszködni látszanak avval, hogy a dráma nem építi ki a hatalmi mechanizmust. Nincs meg a pontosan kidolgozott gépezet, amelybe bele lehetne illeszkedni. Akadnának szakszerű fogaskerekek a színen, csak nemigen van mibe kapaszkodniuk. Nem véletlen, hogy színészileg Márton András jön ki a legjobban a debreceni vállalkozásból. Neki egy kitűnően sikerült, rövid epizódban jut hatásos szerep: a pápai legátust játssza ama tétre menő jelenetben, amikor kiátkozni készül a magyar királyt. (Itt most épp nem átkozza ki, de egyébként a kiközösítés többször megesik IV. Lászlóval.)

Szellemi tér gyanánt Csanádi Judit kínált elvont díszletet: hatalmas, rozsdásnak és nyirkosnak látszó idomokat, amelyek különböző alakzatokba rendeződnek a színen. Egyszer szinte sorfalat alkotnak, máskor a középső elem mintha hatalmas óceánjáró hajóként úszna be. A tömbök patinásnak hatnak, itt-ott kivehető rajtuk egy-egy régi festés, lenyomat, ábra. Halványan látni vélem az egyiken Gábriel arkangyalt a Millenniumi emlékmű tetejéről. Hősök tere. Vizuális élményszámba mennek Berzsenyi Krisztina napsárgára és égővörösre alapozott, buja díszítésű jelmezei.

Latolgatva még az írói és rendezői szándékot, elképzelhető, hogy az ember lenne a főszereplője a felidézett történelmi csatározásnak, s a jó házból való király hányattatásaira kellene ráhangolódnunk az agyunkkal és a szívünkkel. Ehhez azonban túl kevés történik meg a szereplők között a színen. Egy Ráckevei Anna–Trill Zsolt kettős megtörténik. Meg egy harangozás. Krisztik Csaba szalad be kámzsás szerzetesi ruhában, s egy láthatatlan kötelet kezd el húzni a harangszó hangjaira. Kicsi ember küzd a nagy, nem létező haranggal. Valósággal felviszi őt a levegőbe minden ritmikus mozdulata. Gyönyörűen csinálja. A fiatal színész pantomimikus égzengetésében mintha benne foglaltatna a produkció minden jellemző vonása. Heroizmusa és kisnövésűsége, magasba törése és egyhelyben topogása.

Stuber Andrea