Három határon innen

Nagykorú színházi fesztivál Kisvárdán

Határon túli magyar színházak találkozója – jutott eszébe a kisvárdai művelődési ház igazgatójának, Pribula Lászlónak 1989-ben. Kézenfekvő gondolat, hiszen a városkához három határ – az ukrán, a román és a szlovák –, s háromnál jóval több határon túli színház esik közel. Az első, 1989-es randevút nemzetiségi színházi találkozónak hívták. Ma már nemlétező országokból – a Szovjetunióból, Csehszlovákiából és Jugoszláviából – érkezett a három résztvevő színház.

Azóta sok víz lefolyt a szóba jöhető folyókon. A nem egészen húszezer lakosú Kisvárda nagyszabású színházi fesztivált tart minden júniusban. Az első találkozón százan voltak jelen, a másodikon négyszázan és 1996-tól, amikor a bábszínházak és a főiskolák is bekapcsolódtak, már 1000 színházi ember fordult meg a városkában. Az idei, XIX. fesztivál alighanem minden eddiginél több vendéget fogadott.

Tizenkilenc esztendő – az már idő. Korszakokra is bontható. Eleinte jobbára ismerkedtek egymással a különböző országokból jött magyar nyelvű színjátszók. Horváth Z. Gergely művészeti vezető érájában a társulatok tájolni kezdtek, majd Nyakó Béla fesztiváligazgató a minőségelvűségre voksolva az esemény szakmai színvonalának emelését tűzte ki célul. Innentől kezdve a programot válogatás előzi meg, Szűcs Katalin Ágnes kritikus és Darvay Nagy Adrienne színháztörténész művészeti tanácsadók, valamint Nyakó Béla „előnézési” gyakorlata nyomán.

Időközben a határon túli magyar színházi alkotók tevékenysége egyre megkerülhetetlenebb része lett a kortárs magyar színházművészetnek. Rendszeressé váltak magyarországi vendégszerepléseik; a hazai közönség is megismerhette az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai és a vajdasági társulatokat. Létrejött némi átjárás: a határon túli rendezők első vonala olykor Magyarországra jön dolgozni. (Az ellenirányú mozgást inkább a másod-, vagy harmadrangú honi rendezők végzik.) Az utóbbi egy-másfél évtizedben felnőtt egy olyan színházi nemzedék a határon túl, amely összmagyar viszonylatban is az élvonalba sorolható. Az elismerésük sem maradt el: 2000 óta a határon túliak legjobbjai is részesülnek Jászai Mari-díjban. 2002-ben pedig bevezették, hogy a Pécsi Országos Színházi Találkozón a válogató döntése révén határon túli színházak produkciói is szerepelnek a versenyprogramban. Rendre szép eredményekkel.

          E tendenciák következtében itt-ott támadt némi kétség a kisvárdai fesztivál létjogosultságát illetően. Hiszen egyre kevésbé látszik indokoltnak, hogy kettéváljon, külön mutatkozzon a színházi évadot összegző vagy reprezentáló mustra. Másrészt viszont miliőjét, léptékét és közegét tekintve a kisvárdai találkozó erősen elüt a POSZT-étól. Ember- és szakemberközpontúbb, meghittebb, családiasabb és közvetlenebb itt az együttlét, mint a pécsi rendezvényen. Ha valami fenyegeti a kisvárdai fesztivált, az éppen a vonzereje. Aki egyszer eltöltött néhány napot a határon túli színházak társaságában, az hajlamos odaszokni Kisvárdára. A következő nyáron ismét szeretne eljönni, így az érdeklődők száma évről évre nő. Márpedig a városka nem tud kellő mértékben bővülni, nézőtereinek, szálláshelyeinek és éttermeinek száma véges. A legbaljósabb jövőként az sejlik fel, hogy a kisvárdai szemlét megfojtja a tömeg, amelyet növekvő népszerűsége odavonz.

Az idei válogatás történetesen gyengébb évadot mutatott; kevesebb jó előadást kínált, mint a korábbi évekéi. De ilyenkor is jóra szokott fordulni a dolog. Most például az történt, hogy a Máté Gábor, illetve Ascher Tamás vezette szakmai beszélgetések nyújtottak olyan élményt, amilyenhez az ember máshol nem juthat hozzá.

          A kisvárdai fesztivál – amelynek koncepciója és verseny jellege olykor vitákat kelt a határon túli színházak között – neuralgikus pontja az, hogy a fellépő előadások kevéssé ideális körülmények között jutnak közönség elé. Előfordul, hogy egy-egy jeles produkció ki is marad a válogatásból, mert Kisvárdán nincs olyan helyszín, ahol az alkotók az eredetihez hasonló színpadtechnikai körülmények között játszhatnák el. És bár Nyakó Béla fesztiváligazgató áldozatkész és leleményes – építtetett stúdiótermet, szerzett már mobil színházi sátrat, alakíttatott ki játékteret zsinagógában, középiskolában –, így is nagyon hiányzik az a korszerű, jól felszerelt színházterem, amelynek tervei Bán Ferenc jóvoltából rég készen állnak. Évek óta együtt bizakodunk, hogy most már kerül rá pénz, s felépül végre az új színházterem, biztosítva e jó sorsra érdemes színházi fesztivál jövőjét.

Stuber Andrea