Örökre szép

Kaszás Attila (1960-2007)

Ez most valahogy túlment a tűréshatáron. Hogy egy jeles fiatal színészt – mert negyvenhét évesen is szinte ugyanannak a szőke fiúnak láttuk, aki volt, s bár tizenkilenc év telt el A padlás vígszínházi bemutatója óta, ő Rádiósként mintha egy napot sem öregedett volna –, egyszercsak elveszítünk. Egyszercsak, ámbár négy lidérces, dermesztő, drámai nap előzte meg a távozását.

Ami a jövetelét illeti, Horvai-Kapás osztályban végezvén a Vígszínház szerződtette, s rögtön egy elkerülhetetlen bukással kezdett a Kétfejű fenevad Ambrus deákja szerepében. Pályája első hat-nyolc évét a saját megítélése szerint nem túl hangos sikerek, szelíd és szolid kudarcok, valamint a folyamatos kételyei kísérték. Vajon valóban színésznek való-e ő? Ezt kérdezgette magától az ifjú, lendületes, lobogó hajú bonviván, aki minden idők legszeretnivalóbb Dorozsmay Pistájaként hegedülte és énekelte ekkoriban a Csókos asszonyban, hogy „Mi muzsikus lelkek, mi bohém fiúk”. A kilencvenes évek elején látványos áttörést hozott, hogy Eszenyi Enikő a Leonce és Lénát rendezve előhívta a dinamikus-romantikus alkatú színészből a dekadenciába hajló, értelmiségi hőst. Ezt az 1991-es bemutatót egy másik, szintén ritka erős produkció követte, a Rudolf Péter rendezte Dühöngő ifjúság. Jimmy Porterként Kaszás Attila olyan sikert aratott, hogy szinte egy csapásra a Vígszínház vezető harmincas színésze lett. S eljátszotta Macbethet és Liliomot, a Mágnás Miskát és Dmitrij Karamazovot, a West Side Story Tonyját, a Vihar Calibanját, az Ahogy tetszik Orlandóját, a Sok hűhó semmiért Benedettóját. Tizenöt év után aztán elhagyta a Szent István körúti biztonságos fészket – igen tiszteletreméltó színészi bátorsággal és szakmai ambícióval –, hogy menjen keletre, nyugatra, északra, délre, ahol vonzó feladatok várják. Nagyszerűen formálta meg Füst Milán IV. Henrikjét Győrben és A Janika Kálmánját Szegeden. Fellépett Don Juanként Kecskeméten, A falu rosszában Nyíregyházán, Az ifjúság édes madarában a Várszínházban, a Hermelin Pálfi Tiborjaként az Új Színházban, Csongorként és Leontes királyként a Magyar Színházban, János vitézként az Erkelben. S láthattuk-hallhattuk őt még számos zenés szerepben, hiszen – erről sem feledkezhetünk meg – a mai magyar musicalszínjátszásnak talán a legjelentősebb alakja volt. Filmen sajnálatosan keveset foglalkoztatták. Volt egy számottevő alakítása Tolmár Tamás Zuhanás közben című, 1987-es munkájában, de ezt – egyébként teljesen érthetetlenül – nem követték újabb főszerepek, csupán az 1996-os Érzékek iskolája.

Hirtelen véget ért pályájának utolsó évadait a Nemzeti Színházban töltötte. Talán ha tudták volna ott a Bajor Gizi parkban, hogy már nem sokáig áll a rendelkezésükre, kihoztak volna rá színdarabot, építettek volna rá előadást. De hát utólag ezen már hiábavaló morfondírozni. (Ő sem igen tette. Nem volt benne sem frusztráltság, sem irigység, sem békétlenség.) Marad tehát emléknek a Holdbeli csónakos a fényes korongon, a Sárga liliom feszes, katonás, parádésan lehányt Thurzó Sándor főhadnagya, a racionális 4. esküdt és végül a makacsul szerető Oszkár hentes a Mesél a bécsi erdőből, amint vállára kapja Mariannját, s viszi, mint egy fél disznót.

És persze marad mindörökre A padlás. Aki látta valaha az előadást, hihette, hogy ez a mű kicsit segíti a felkészülést. Ha Kaszás Attila erős, áradó, lélekfürdető hangján halljuk Pressertől és Dusántól, hogy egyszer mindenki elrepül arra a távoli bolygóra, ahol az emlékek élnek, akkor talán könnyebb ezt megérteni és elfogadni. Szomorúan jelentem most, hogy nem, mégse könnyebb. A padlás sem segít ilyenkor. Itt maradtunk Rádi nélkül. Meghalt egy nevetős szemű férfi, aki jó színész volt és jó ember. Keresem, keresem a vigaszt, de nem találom.

Stuber Andrea