A szupermalagyec

          Borisz Akunyinnak Grigorij Salvovics Cshartisvili az igazi neve, 51 éves moszkvai literátor, szerkesztő, fordító, japanológus. Sokáig teljes inkognitóban írta mind sikeresebb detektívregényeit, amelyek közül immár negyedikként jelentette meg az Európa Könykiadó az Akhilleusz halálát, Bagi Ilona fordításában.

Én az eddigiek egyikét sem olvastam, ami esetünkben tiszta haszon. Mármint nem olyan értelemben, hogy nem érdemes Akunyint kézbe venni, hanem épp ellenkezőleg. Hiszen mégiscsak az a legjobb: az első találkozás. Az ember voltaképp mindig repetázni óhajt, amikor egy bevált szerző további regényeihez fordul. (Itt jegyzem meg, hogy mégsem volt ismeretlen számomra Borisz Akunyin. Olvastam az Orosz népi posta című drámaantológiában a Sirály című komédiáját, amely kitűnő referencia. Könnyű kézzel írt, szellemes krimiverzió Csehov Sirály című drámájának negyedik felvonására.)

          Erasztománia – ezt a létező szenvedélyt hívta életre Borisz Akunyin az elmúlt tíz évben. Megteremtette ugyanis Eraszt Petrovics Fandorint, a szláv Philip Marlow-t, az archaizált detektívzsenit, akiért rajonganak a fanok. Az Akhilleusz halálában Fandorin ismét eredményesen nyomoz, a XIX. század alkonyán, amikor még egyáltalán nem lehet „Ezt küldd be a laborba!” vagy „Megjött már a ballisztikai jelentés?” mondatokkal operálni. Eddig még nem említettem, de az a helyzet, hogy Akunyin mintha az 1800-as évek orosz krimiirodalmát írná most meg. Jól el lehetne képzelni például egy olyan, korabeli Szovremennyik folyóiratot, amelyben az egyik oldalon Dosztojevszkij publikál, a másikon pedig Akunyin. Szerzőnk regényeinek hangulatai, jellemei, sőt – helyenként szövegrészletei – olykor szinte képbe hozzák Dosztojevszkij vagy Tolsztoj stílusát, hőseit. Ezért aztán némely szakértőkben fel is merült, hogy voltaképp a posztmodern felhasználós irodalom igen intelligens képviselőjét tisztelhetjük Akunyinban. Maga az alkotó – aki nemigen ad interjút, mert régebben hetente négyet-ötöt is adott, de mindig ugyanazokat kérdezték tőle, márpedig ő nem papagáj – azt mondja, hogy saját szórakoztatására épít bűnügyi históriáiba irodalmi allúziókat és kultúrtörténeti „ismeretterjesztő” részeket. Az Akhilleusz halálában kirívó példája ennek, amikor Fandorinunk a nagy halott megtalálásának másnapján a Moszkvai Kormányzósági Hírmondót bogarássza, s mi is oldalakon át olvashatjuk, mit írt az újság aznapi száma a híres utazó, N.N. Mikluho-Maklaj egészségének megrendüléséről vagy a La Manche csatorna alatti vasúti alagút építéséről.

A regény története 1882. június 25. és 29. között játszódik Moszkvában, s ahogy ez Akunyinnál lenni szokott, van némi historikus alapja. Létező személy volt a gyanús körülmények közt elhunyt hős orosz tábornok, csak nem Szoboljevnek, hanem Szkobeljevnek hívták. Ám a haláleset felderítésén fáradozó Eraszt Petrovics személye a szerző fantáziájának szülötte. (Nehéz sóhajjal konstatálnám sokak nevében, hogy a világ számára mily súlyos tehertétele az orosz irodalomnak az apai név használata. A megjegyezhetetlen Eraszt Petrovicsok s a kimondhatatlan Kszaverij Feofilaktovicsok.)

Az igen kellemes, jó ritmusú, fordulatos krimiből a következőket lehet megtudni a népszerű főhősről:

Fandorin 26 éves, barna hajú, szép arcú, pödrött bajuszú, okos, tapasztalt, fáradhatatlan szupermalagyec („derék fickó”). Néha dadog. (El nem tudom képzelni, mi szükség lehet erre az utóbbi tulajdonságára. Hacsak a szerzőt nem k-k-karakterszámra fizetik.) Öt évet élt Japánban, hozott onnan szokásokat és egy szolgát. Időnként keleties szertartásokkal edzi-gyötri magát, s a könyvnek eme részletei némi bizonytalanságot keltenek, hogy vajon Akunyin most viccel, vagy tényleg olyasmit akar nekünk beadni, hogy Eraszt Petrovics az egyenruhája legalsó gombjára hosszan meredve előbb-utóbb megvilágosodik, s a legbonyolultabb problémát is megoldja. Fandorinnál izgalmasabb személyiségnek tűnik a regény váratlanul előálló másik főszereplője, akiről azonban egyáltalán nem szeretnék nyilatkozni, nehogy poéngyilkossá legyek. Talán csak ennyit: kiderül róla, hogy hosszabb távon mindig nyer a ruletten, mert szisztémával rendelkezik. Fandorinról viszont tudjuk, hogy eleve sosem veszít. Még a feldobott érme is az ő parancsszavára esik fejre vagy írásra. Kár, hogy e a két nagyszerű spíler rulettasztalnál nem fut össze a könyvben.

Stuber Andrea