Szalonthriller

Vinterberg–Rukov–Hansen–Eldridge: Az ünnep

Pesti Színház

Thomas Vinterberg–Mogens Rukov–Bo Hansen: Az ünnep (Pesti Színház)

Színpadra átdolgozta: David Eldridge. Fordító: Hamvai Kornél. Dramaturg: Deres Péter. Konzultáns: Böhm György. Díszlet: Füzér Annie. Jelmez: Bartha Andrea. Zene: Czomba Imre. Rendező: Eszenyi Enikő.

Szereplők: Kamarás Iván, Pindroch Csaba, Hegyi Barbara, Bodor Böbe, Hegedűs D. Géza, Halász Judit, Hajdu István, Fesztbaum Béla, Danis Lídia, Juhász István, Varju Kálmán, Rajhona Ádám/ Kenderesi Tibor, Szatmári Liza, Kovács Martina, Viszt Attila, Lincoln Pereira/ Henrique Junior, Rétsághy Panka/ Rónai Kata/ Károlyi Lili.

A Dogma95-tel kell kezdenünk. A „szüzességi fogadalommal”, amely Lars von Trier és Thomas Vinterberg dán filmrendezők válasza volt Hollywoodra és a konvencionális mozira. Kiáltványukban pontosan meghatározták, hogy az általuk autentikusnak nevezett filmkészítéshez mely módszereket tartanak üdvözítőnek és követendőnek. Nézzük:

1. A felvételeket a valódi helyszíneken kell készíteni. Kellékek nem használhatóak. (Ha valamilyen kellékre szükség van, olyan helyszínt kell választani, ahol a kellék megtalálható.)

2. Hang nem rögzíthető a képtől függetlenül, és fordítva. (Zene csak akkor használható, ha a forgatás helyszínén tényleg van zene.)

3. Kézikamerát kell használni. Minden ebből adódó mozgás engedélyezett. (A történetnek nem ott kell játszódnia, ahol a kamera van; a kamerának kell ott lennie, ahol a történet játszódik.)

4. A filmnek színesnek kell lennie. Speciális világítás nem használható. (Ha túl kevés lenne a fény, akkor a jelenetet ki kell vágni; esetleg egy kamerára rögzített lámpa használható.)

5. Optikai trükkök és szűrők használata tilos.

6. A film nem tartalmazhat felszínes, sekélyes cselekményt. (Gyilkosság, fegyverek, stb. nem szerepelhetnek.)

7. A cselekménytől sem időben, sem térben nem lehet eltávolodni. (A filmnek itt és most kell játszódnia.)

8. A műfaji film nem elfogadható.

9. 35 mm-es filmre kell forgatni az anyagot.

10. A rendező nevét nem lehet feltüntetni.

A szándéknyilatkozat meglepőnek és nehezen kivihetőnek tűnhet talán, ám akik kiadták, néhány éven belül valóban előálltak olyan művekkel, amelyek (többé-kevésbé) megfeleltek a lefektetett elveknek. Vinterberg 1997-ben a Születésnappal, Lars von Trier 1998-ban az Idiótákkal jelentkezett. S hogy manifesztumuk reklámértéke sem volt elhanyagolható, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az ötmillió lakosú Dániában minden ötödik ember megnézte a Születésnapot!

          A kilencvenes évek közepétől napjainkig több mint harminc Dogma-követő film született. (Miközben maga Lars von Trier készített azóta olyan, „dogmátlan” filmet is, mint a Táncos a sötétben.) S aztán eljött a pillanat, amikor az első Dogma-filmből, a Születésnapból színdarabváltozat készült. Ez műfajánál és természeténél fogva persze sehogyan sem tud kapcsolódni Vinterberg eredeti céljaihoz. (Ennek megállapításához elég újra egy pillantást vetnünk a cikk elején ismertetett Dogma-követelményekre.) Ilyenformán kifejezetten bizarr, hogy Broadway-darab lett a Születésnapból. S könnyen előfordulhat, hogy az Egyesült Államokban vagy Magyarországon – ahol a Pesti Színház tűzte most műsorra a darabot Az ünnep címmel – több emberhez jut el a színházi adaptáció, mint az eredeti moziverzió.

          Felmerülhet a kérdés, hogy ha a Születésnap, illetve Az ünnep nem Dogma-film a színpadon, akkor műfaját tekintve micsoda? 2006 őszén Budapesten lehetne mondjuk politikai parabola. Egy történet, amely arról szól, hogy a hazugság az alapkő, minden arra épül, és ha valaki egyszer történetesen nekiáll igazat mondani, akkor erről nem szabad tudomást venni, mert különben esetleg összedől a ház. A Pesti Színház bemutatója azonban távolról sem politikai parabola. (Már csak azért sem, mert Eszenyi Enikő eddigi pályáján semmi nem utalt arra, hogy rendezőként foglalkoztatná őt a politika.) A produkció leginkább szalonthrillernek mondható. Ugyan borzalmas dolgokról van szó benne, de olyan módon, hogy a Váci utcai publikumnak ne legyen nagyon kényelmetlen nézni-hallgatni. Kívánni sem lehetne e feladatra megfelelőbb szakembert Eszenyi Enikőnél, aki – úgy is mint igazi vígszínházi színésznő – várhatóan rátalál ama keskeny ösvényre, amely a pesti színházi közönségsikerhez vezet. Arra kell ügyelnie, hogy az előadás csak kicsit horzsolja fel a nézők érzékeit és érzékenységét. Ne annyira háborodjanak fel a látottakon, hogy elriadjanak, hanem csak annyira, hogy becsábuljanak. Eszenyi zseniális érzékkel kínált megoldást erre a dilemmára, nem csupán a nézők, de a színészek számára is. Rendezése ugyanis korrekt, frappáns és jól szabott lehetőséget teremt a szereplőknek ahhoz, hogy akár teljes mélységükben eljátsszák a helyzeteket és a jellemeket. (Vagy legalább a jellemsablonokat. Elvégre ez a mű aligha haladja meg a bulvárdarabok szintjét, még ha tárgya megdöbbentőbb, sötétebb és tragikusabb is azoknál.)

A tér – Füzér Anni díszlete – arra az ügyes ötletre alapoz, hogy Eszenyi olykor megtöreti a síkokat, máskor meg egybeolvasztja a helyszíneket. Előfordul, hogy egy szereplő kinéz valamire a bal portálba, s ami ott történik, azt mi magunk hátul középen látjuk megelevenedni, ahol a szétnyíló falak elénk tárnak különböző képeket. Bravúrosnak mondhatnánk azt a jelenetsort, amikor három különböző szobában zajló eseményeket hoz össze a gondos koreográfia egyetlen ágy, fotel és ajtó körül. (Bravúrosnak mondhatnánk, ha nem hatna úgy a második előadáson, hogy a szereplők elvétik a szükséges ritmust, a dialógusok hajlamosak szétcsúszni, s ilyenkor a játszók tétlenül kénytelenek bevárni egymást.)

Ami a lehetőségeket illeti, az Eszenyi által pontosan és segítőkészen meghatározott keretek között éppenséggel meg lehetne jeleníteni a témában rejlő megrázó drámát is. (A maga módján támogatná az azonosulást Czomba Imre hangulatos, érzelemgazdag, áradó zenéje is.) De ha nem, hát nem. A szerepek felszínén való evickélés – amire bőven akad példa az előadásban – alkalmasint nem ellentétes avval, amit a bérletes közönség vár és elvár például a nagymamakorúan is mutatós, decens, könnyed modorú Halász Judittól, vagy a semmit fel nem fogó, vicces nagypapát megformáló Rajhona Ádámtól, esetleg a repdeső öltözékű Hegyi Barbarától, aki a maga izgalmas, rekedtes hangján mindig ilyen lendületesen szövegel a színpadon. Könnyen lehet, hogy játszók és nézőik közös, kölcsönös igénye a kímélő üzemmód, a mérsékelten belemenős emberábrázolás.

          Kétféleképpen lehet nézni a Pesti Színház bemutatóját. Úgy, hogy a film vagy a történet ismeretében tudjuk, mi lesz itt, meg úgy, hogy nem. Ha az első kategóriába tartozunk, akkor fogunk csak igazán felfigyelni Kamarás Iván becsülendő színészi ambíciójára. Megérkezik a színpadra jobbról (Párizsból jött), elegánsan, vállán öltönytartóval, s telefonál éppen. (Kedves figyelmesség, hogy a nézőtér nyolcadik sorában is jól hallani a női hangot, amely beszél hozzá és aggódik érte.) Miután letette, kikapcsolja a mobilját, s egy álló percig nem történik semmi. Kamarás Iván lassan körülnéz. Tudhatjuk, mit csinál: megszemléli rég nem látott otthonát, és felidéződnek szörnyű emlékei. Christian hazaérkezése után az apja (Hegedűs D. Géza) öntudatlanul exponálja is a múltat, amikor öltözködve, a sliccét gombolgatva lép oda a széken ülő fia elé. (Vajon hogy tudnak egyetlen pillanatra is megfeledkezni a korábban történtekről?!)

          Ne rejtegessük a megdöbbentő információt oly hosszan, mint a szerzők (Thomas Vinterberg, Mogens Rukov, Bo Hansen és a színpadra átdolgozó David Eldridge): kiskorában Christiant jómódú, tekintélyes apja rendszeresen megerőszakolta, akárcsak Christian ikerhúgát, aki nemrég öngyilkos lett. A mázsás családi titkot mondja ki a fiú pohárköszöntő keretében az apa születésnapi vacsoráján. S ez az a tény, amit a jelenlévők minden lehetséges módon megpróbálnak negligálni. (Persze óriási különbség, hogy a filmben legalább száz vendég ül az asztaloknál, a színpadi változat pedig csupán a legszűkebb rokonságra, mindössze egy tucatnyi résztvevőre szorítkozik. A legközelebbi családtagokon kívül Fesztbaum Béla és Hajdu István van jelen, harmatos, vígjátéki mellékszereplőként.)

Koncepcionális eltérésnek látszik a filmhez képest, hogy a Pestiben látható változat – színházi értelemben jótékonyan – sokáig bizonytalanságban hagyja a nézőket afelől, hogy Kamarás igazat mond vagy hazudik, netán egyszerűen összekeveredik a fejében valóság és (rém)álom. Kamarás egy labilis idegzetű, gyenge lelkű, befolyásolható embert játszik. A színész olyan arcát mutatja most, amit még nemigen láttunk tőle. Kibújik belőle a kisfiú. Kamarás Christianját gyerekkorában a szó minden értelmében megrontotta az apja, akinek elnyomó hatása alól nehéz szabadulnia. A szerepnek ez a felfogása mégiscsak ad valami elfogadható választ arra a jogos kérdésünkre, hogy Christian mindeddig miért nem lépett fel nyilvánosan az apja ellen. (Különös tekintettel arra, hogy a szülői házban unoka is megfordul, akit minden ok meglenne félteni a jó nagypapától!) Egyszóval Kamarás Christianja az előadás során nem is annyira az apjával küzd meg, mint inkább saját magával. Mire a végére ér, felnő, s talán lesz ereje szabadon élni tovább. Míg Kamarás bejárni látszik ezt a pályát, az apját hozó Hegedűs D. Géza inkább csak formát ad, mint érzékelhető tartalmat az alaknak. A forma egyéni, nagyvonalú, jellegzetes. Ha csak a színész fejét nézzük: rövid, égnek meredő haj, kíváncsian csillanó szemüveg, társasági mosoly, markáns arcvonások. (Kicsit emlékeztet ez a fizimiska Michael Douglasre az Összeomlásból.) Külsőségekből rajzolt alakítás. Hasonlóan hat Pindroch Csaba is, Christian öccse szerepében. Pindrochra szignálták a durva, közönséges fickót. Neki jut a stiláris drasztikum is; néhány közönségborzoló bazmeg szétterítése. Feleségét Bodor Böbe játssza, finoman érzékeltetve azt, hogy ő mégiscsak talált valami vonzót Pindroch Michaeljében. Annyit mindenképpen, hogy hite szerint ő maga bánni tud evvel a harsány, erőszakos fiúval.

          A legmesszebbmenőkig pozitívan értékelhető a ház személyzete. Mindenekelőtt Varju Kálmánt méltatnám, aki hozzávetőleg egy szállodai recepciós szerepét tölti be kifogástalanul. Már ahogy színre lép, a mozgásában kifejeződik, hogy ő nem családtag, hanem alkalmazott, annak viszont tökéletes: diszkrét és megbízható. Varju alakításának szembeötlő az eleganciája, ami nem gyakori színpadi erény manapság. A további felszolgálók és titkos arák – Viszt Attila, illetve Danis Lídia és Kovács Martina – jelenléte is helyénvaló: szolid, visszafogott, mégis intenzív. Szépen, összehangoltan szervírozzák a vacsorát, majd szótlanul állnak, tálcával a kézben, legtöbbször elrejtve véleményüket, érzéseiket. Olykor megesik, hogy az események néma tanúiként láthatóan megrendülnek. Nekik legalább sikerül.

Stuber Andrea