Boldogtalan viharnapok

T. Williams: Macska a forró bádogtetőn, E. Albee: Nem félünk a farkastól

Győri Nemzeti Színház, szolnoki Szigligeti Színház

Talán szerzői önkény – tényleg az –, de számos hasonló vonására való tekintettel jól összehozható egy cikkben Tennesse Williams Macska a forró bádogtetőn és Edward Albee Nem félünk a farkastól című színdarabja. Amerikai szerző művei, ugyanabból a korból. (Az előbbi 1955-ben, az utóbbi 1962-ben született.) Egynapos, egyhelyszínes cselekményűek. Mindkét esetben egy megromlott, gyermektelen házasság boldogtalan viharnapjába csöppenünk bele. Williams-nél is, Albee-nál is tanúi vannak a diszharmonikus családi kettősnek, s ez a házasfeleket hazudozásra, finomabban szólva: szerepjátszásra készteti. Mindkét színmű kedvelt darabja a színházak repertoárjának, feltehetőleg abból az okból kifolyólag, hogy a naivakort elhagyó, jelentékeny színésznők szívesen játsszák el Maggie-t, a macskát, illetve később a Nem félünk a farkastól Martháját. A tekintetben is egy kalap alá vehető Albee és Williams műve, hogy némiképp elavultnak hat mindkettő. Jómagam legalábbis úgy érzem, hogy ma nem ilyenek a házasságok, nem ilyenek a problémák, és nem ilyenek az elevenbe vágó színdarabok. (Ezért aztán hihetetlenül idegesítően tudnak hatni rám hőseink sok felvonásos nyüglődései. De ez már legyen az én bajom.)

A Nem félünk a farkastól és a Macska a forró bádogtetőn – azt még nem is említettük, hogy ragadozó állat szerepel mindkét címben – alkalmas alapanyagok ahhoz, hogy kis létszámú színészcsapat és a rendező egy stúdiószínház intim terében elpepecseljenek helyzetek, kapcsolatok ábrázolásával, majd pedig érzelmi hatásokban gazdag estét nyújtsanak a közönségnek. Ezt a feladatot legutóbb a győri és a szolnoki színház tűzte ki maga elé, s a végeredménnyel a fővárosi nézők is megismerkedhettek a Vidéki Színházak Fesztiválján.

A Győri Nemzeti Színház előadása in memoriam Illés István táblácskáktól körülvéve zajlott a Nemzeti Színház színpadán, minthogy a produkció rendezője sajnálatosan elhunyt az októberi bemutató óta. Illés István emez utolsó színrevitele a realizmus jegyében készült, ami egyébként csak látszólag könnyű vállalás a Williams-darab esetében. Ennek bizonyságául szívesen idézek a darab elé írt szerzői jegyzetből két részletet. Az egyik azt kéri, hogy „kék és borostyánsárga üvegezésű, félköríves felülvilágítóablak legyen (legyezőszerű bordázattal) minden ajtó fölött”. A másik arra figyelmeztet, hogy a színpadkép a világért se legyen naturalista, és „a falak mennyezet helyett olvadjanak át titokzatosan a levegőbe”. Bátonyi György díszlettervező – a művel találkozó kollégáihoz hasonlóan – kellemes, tetszetős, elegáns szobabelsőt bocsátott a játszók rendelkezésére. Gálánsan felkínált Bricket jellemző tárgyakat: sportversenyek díjait, kupák tömkelegét és a falon feszítő amerikai zászlót.

Williams igyekvő realizmusa erőteljes hatásokra tör, s ezenközben olykor nem állja ki a hitelesség próbáját. (Egy példa: elképzelhető az, hogy Big Mama a férje születésnapján bemegy a fiatalok szobájába, s megkérdezi menyét, hogy vajon boldoggá teszi-e a fiát az ágyban?) A szerző markáns összecsapásokba hajtja bele hőseit, amely helyzetekben viszont nemigen képes árnyaltan jellemezni őket. (Például hihető-e az Maggie-ről – hacsak nem végtelenül buta –, hogy megbékíteni és visszaszerezni kívánt férjének folyton azt a Skippert emlegeti, akit a legkevésbé szabad szóba hoznia?) Ezeken a valószínűtlenségeken a győriek beleélős előadása nem segít, hanem inkább még gyarapítja is a számukat. A Maggie-t játszó dekoratív és vehemens Dósa Zsuzsa például avval az elszánt készülődéssel kezdi az első felvonást, hogy mihelyst a férje előkerül a fürdőszobából, el fogja csábítani. (S miközben hangosan beszél a zuhanyozó Brickhez, szinte egyfolytában az ajtó nézi, mintha a férfi legalábbis ott állna. De hát nem áll ott, hiszen tusol.) Maggie első, hosszú beszéde Dósa Zsuzsa interpretációjában nem kaján fecsegés, pikírt locsogás, hanem feltűnő álca. Nekifutás a szexuális attaknak. Csakhogy ebből az attitűdből az ember lánya nem kezd el veszekedést provokálni, testvér ellen bujtogatni, várható halálesetet bejelenteni. Épp így megmagyarázhatatlan Áts Gyula Big Daddyjének kíméletlen durvasága, vagy Posonyi Takács László Gooperének folytonos hepciás megbántódása, amikor elhajtják vagy semmibe veszik. (Ezen a ponton, két zárójel között fennakadunk azon is, hogy Hruby Mária jelmeztervező egyszerre hordat Gooperrel hajszálcsíkos sötétkék öltönyt és párducmintás westerncsizmát, valamint nadrágtartót és derékszíjat. „Hogy bízzak abban, aki nem bízik a saját gatyájában?” – kérdezte már Henry Fonda is, joggal, a Volt egyszer egy Vadnyugat című, örökbecsű filmben.) Feltehető, hogy több közönyösséget igényel ez a szeretetlen légkör, máskülönben tarthatatlan lenne a helyzet a benne élők számára. Ha ezekben az emberekben nem fejlődött volna ki immunitás a sértésekkel szemben, akkor családi közösségüknek már régen szét kellett volna robbannia.

Ha belegondolunk, a Macska a forró tetőn hősei közti viszonyok mélyén annyi minden nem stimmel, hogy a színészek talán jobban is teszik, ha megmaradnak a külszíni fejtésnél. Jobbára ezt a megoldást választják a győri produkció résztvevői. Külsőségesen ábrázolnak, közhelyekkel élnek, színészi kliséket alkalmaznak. Erős, határozott, ám túl átlátható Dósa Zsuzsa energikus akarása Maggie-ként. Egy-egy pillanatra megható, de egysíkú Baranyai Ibolya Big Mamájának reménytelen alávetettsége. A legjobban Ungvári István járt, aki kevés szóval és sűrű jelenléttel operálhat. Ungvári úgy fest, mint aki nagyon otthon van Brick figurájában. Jeges tekintettel néz a semmibe, takarékos gesztusokkal és színes hangdinamikával dolgozik. Ungvári alakítása számottevő értéke egy olyan estének, amikor a becsületesnek mondható színház szép, hamis előadásban elénk tár egy szép, hamis drámát.

A szolnoki Nem félünk a farkastólt rendező Szabó Máté egy kicsit bonyolított a helyzeten. Színrevitelébe itt-ott mintha eleve belekódolta volna a képtelenséget. Ha csak Antal Csaba díszletét vesszük szemügyre, már abban is túl sok abszurd részletet fedezhetünk fel ahhoz, hogy a véletlen számlájára írhatnánk. Martha és George modernnek, elegánsnak, trendinek ható otthona igazi lakhatatlan lakás. Az ülőbútorok furcsa alakú, fehér, szőrös kis micsodák, amiket alig lehet megfogni, odébb tenni, elhelyezkedni rajtuk meg szinte lehetetlen. A polcon tartott laptopjához George nem fér hozzá, a kis gép elé odaülni nehéz, föléhajolni nincs mód. Amikor Karczag Ferenc George-át először meglátjuk Kovalcsik Anikó jelmezében, taxisofőrnek tippelhetjük, s később kedves meglepetésként érhet bennünket, hogy valójában történelemtanár az egyetemen. Mindenekelőtt pedig eluralkodik a színpadképen egy jókora fémlépcső, amilyen üzlethelyiségek ócska hátsó raktáraiban szokott az ismeretlenbe vezetni, s a tetejénél még valami leírhatatlan, piros lógókból álló függöny is lifeg. Nem nagyon van hova néznünk máshová, erre a hihetetlen létra-lépcsőre kell szegeződnie a szemünknek egész előadás alatt.

Ami aztán a szereplők között történik ezen a helyen, az többé-kevésbé megfelel az általános gyakorlatnak. (Bár a rendező hozzákever ezt-azt: krimihez illő zenei kíséretet, melodramatikus ihletésű fényképvetítéseket.) Van Sztárek Andrea személyében egy csinos, jól karban tartott Marthánk, aki nyugodtan letagadhat öt-hat évet a korából. Sztárek szinte egyfolytában a saját hangja fölött beszél (Nem szoktam rikoltozni! – rikoltozza), agilisan viszi a prímet, s helyenként psotás hangokkal örvendezteti meg az ínyencebb füleket. (Már ha fül esetében szó lehet ilyesmiről.) Technikailag jelesül megoldott alakítás. Ennek a Marthának legfőbb alkotóeleme a gúny és a lendület (plusz némi közönségesség.) Karczag Ferenc George-ának egy citromba harapásos jellegű arckifejezés adja meg az alapvonását. Evvel főként a figura szarkasztikus humorát, valamint vaskos önsajnálatát tudja kifejezni. Sztárek Marthája gyakran mértéktelenül durván és megalázóan beszél vele. Karczag George-a ezt úgy teszi elviselhetővé a maga számára, hogy ironikusan eltúlozza a saját mártíromságát. Határozottan intellektus benyomását kelti.

Az Albee marakodós házaspárjához vendégségbe érkező másik kettőst Sárvári Diána és Dévai Balázs formálja meg. Sárvári Diánáé a legegyszerűbb eset: szimpla, szinte öntudatlanka Honeyt játszik, akiben még alig-alig ébredezik akarat, vélemény, kritika. (A fiatal színésznő javára írhatjuk a lábbal való hozzájárulását is, vagyis hogy négy szép női lábat mondhat magáénak a szolnoki előadása.) A produkció legérdekesebb jelenségének Dévai Balázs Nickje látszik. Ez a fiatalember mindvégig intenzíven figyel és latolgat. Mintha tétje lenne számára az estének, mintha számíthatna valamire attól függően, hogy mire jut George-dzsal és Marthával – ne feledjük mi se: Martha az egyetem rektorának lánya! –, és evvel a furcsa, tapintatot, intelligenciát és ítélőképességet követelő szituációval. Dévai Nickje nemigen hibázik. Ez a biológus többre viszi majd, mint a két házigazda együttvéve.

Aki Albee színdarabját ismeri, valószínűleg azt is tudja, hogy az eredeti cím így szól: Who’s Afraid of Virginia Woolf? (Ki fél Virginia Woolftól?) Mármost a szolnoki előadásban a megfelelő helyen nem azt éneklik a szereplők, hogy Nem félünk a farkastól, hanem ezt: Ki fél Edward Albee-tól, Albee-tól, Albee-tól? Nem bánt az, csak megkóstol in the early morning.

Hát nem féltek tőle, tényleg. Meg talán nincs is miért tartani a meglazult fogú amerikai drámaíró-oroszlánoktól.

Stuber Andrea