Macskavízió

Örkény István: Macskajáték

Szolnoki Szigligeti Színház

          Örkény István 1971-ben írt egy másfél oldalas bevezetőt a Macskajáték elé, amelyben leszögezi, hogy ez egy szokványos szerelmi történet, csak idősebb emberek a szereplői. Mondhatjuk, hogy a mi Örkény Istvánunk évtizedekkel előzte meg Hollywoodot ebben a témában. (Például itt van ez a ragyogó poén a darabból: a taperoló Csermlényi Viktortól megrémült Paula annyira fél magában, hogy nem meri kivenni éjszakára a fogsorát. Hát evvel legfeljebb az veszi fel a versenyt, amikor A minden végzet nehéz című, néhány évvel ezelőtti amerikai filmben a hatvan közeli Diane Keaton szeretkezés közben megmérte a hetven közeli Jack Nicholson vérnyomását.) Persze abban is különbözik a Macskajáték egy tipikus love storytól, hogy nincs a végén happy end. Történetesen az a darab befejezése, hogy három koros, magányos nő nyávogva-röhögve marháskodik a színen. És mindjárt az elején elárulom, hogy ez az utolsó szcéna a szolnoki bemutató legszebb – egyszerre mulatságos és szívszorító, vagyis már-már katartikus – jelenete.

          A Macskajáték csinos kört írt le, mielőtt most visszaért a Szigligeti Színházba. Innen indult ugyanis a mű színpadi karrierje 1971-ben, amikor Székely Gábor megrendezte Örkény darabját. (Zárójelben pödrök egy mellékszálat: az ősbemutatón Hegedűs Ágnes Orbánnéja mellett Koós Olga játszotta Gizát, 46 évesen, ősz parókában. Magam az elmúlt húsz évben elképzelni sem tudtam volna Koós Olgánál gizább Gizát, de ez idő alatt a színésznő sajnos nem találkozott újra a szereppel.) A szolnoki ősbemutató folyománya lett még azon a tavaszon a vígszínházi premier (a Pestiben), ugyancsak Székely Gábor irányításával, Sulyok Máriával és Bulla Elmával a Szkalla-lányok szerepében. S minthogy ehhez az előadáshoz – a sokadik évében ugyan, de mégis – volt szerencsém nézőként, módomban áll gyors visszacsatolással a mostani szolnoki verzióhoz érkezni tőle. Legújabb Orbánnénk, Almási Éva ugyanis némiképp emlékeztet – arca, szája vonásaival – a nagy elődre, Sulyok Máriára.

          A Szigligeti Színház Macskajáték-produkciója Sorin Militaru munkája. A fiatal román rendezőt tartalmilag – úgy sejtem – mindenekelőtt a magányosság gondolata érdekli a műben, a formai megoldásokban pedig a humorra, a groteszk elemekre támaszkodik. Az előbbihez illő az előadás látványvilága. Nina Brumusila díszletének leghangsúlyosabb pontja és központi eleme egy árva tonettszék a rivaldánál. Ez Orbánnénak nem csupán ülőhelye, de jószerével otthona is. (Még halni is ezen a széken készül.) Egy nagy színpad elején egy semmi kis széken roppant egyedülállóan lehet üldögélni. Az alapképe ez az előadásnak: ül Almási Éva aprómintás, sötét „takarítónő-ruhában” fáradtan, keserűen, omladékonyan. Nina Brumusila jelmeztervezőként kicsit sem gáláns a színésznővel. A koncert kivételével végig ebben az öltözékben tartja; így Almásinak mindössze egyetlen pillanat jut arra, hogy nőként kivirulhasson; amikor felfedi Orbánné frissen festett haját. Itt még a híres mogyorószín jersey kosztüm sem az, ami. Sem nem mogyorószín, sem nem jersey, sem nem kosztüm. Hanem valami kétszínű slafrok, amit Almási Éva csak rávesz sikktelen ruhájára.

A színpad mélyén fal húzódik, mindkét oldalán egy-egy nagyobb ajtóréssel. Ez lehetőséget ad arra, hogy a rendező olykor képkivágatnyi látványként kínálja fel egy-egy szereplő átmeneti jelenését. A fal középpontjában nagy, ódon tükör(felület) terpeszkedik, rajta míves hasadás. A tükörben (vagyis mögötte) néha látjuk megelevenedni a régi létai fényképet: az egykori vidám, integető Szkalla-lányokat.

Militaru rendezése igyekszik a derű jegyében kitágítani a kamara jellegűnek mondható művet. Örkénynek egy korábbi, 1969-es Macskajáték-előszavában az szerepel, hogy ezt a darabot úgy kell eljátszani, mintha egyetlen mondat volna. A telefonbeszélgetéseket, a leveleket a néző felé intézett monológként képzelte el a szerző. Militaru azonban eljátszat szereplőivel olyasmit is, amiről eddig mindig Orbánné szavaiból értesültünk. Ugyanakkor nem következetes ebben a színrevitel. A tejcsarnokbeli affért nem láthatjuk, viszont Orbánné temetése megelevenedik előttünk (a zokogó, sírba ugrani készülő Csermlényi kissé túlspilázott magánszámával együtt). A fogorvosi székből indított in flagranti esetét elbeszélésből ismerjük meg, viszont Csermlényi művész úr kültelki koncertjének keresetlen ábrázolására egész szereplőgárda fut be. Elénk áll a kiöregedett operaénekes nevetséges jelmezben, és tátog: playbackről áriázik. Közben sértődötten küldözgeti anyukáját reklamálni a közönség távozó tagjai után. Ettől talán mégis jobb lett volna megkímélni bennünket. (Ahogy az is zavaróan szükségtelen, hogy Csermlényi az elmesélt lelepleződés után négykézláb bemászik a színre, térden állva könyörögni Orbánné bocsánatát.)

Mindaz, amit a saját szemünkkel látunk, nem erősíti meg Orbán Béláné született Szkalla Erzsébet hirtelen felismert szenvedélyének, váratlan nagy érzelmeinek jogosságát. Kovács István Csermlényi Viktora harsány pozőr, megvénült playboy. Kifejezetten illúzióromboló a hangversenyen, és a lemondhatatlan csütörtöki vacsorán sem adja jelét semmi olyasminek, amitől meghitté és romantikussá szépülhetne Orbánné számára az este. Cipőjét leveti a pohos operista, nadrágja szárát felgyűri. (Világos öltönyéhez fekete térdzoknit visel, ami kificamodott ízlésre vall.) És nekiáll marokkal tömni magába a rántottát, azután valami spagettit, ipari mennyiségben.

Csermlényi feltűnő méltatlansága persze nem akadálya annak, hogy itt „az édenkert egy késői sugáraként” boldog, régi szerelemben találjon egymásra egy férfi és egy nő. De közbelép a harmadik. És mit tagadás, az is szokványos, ami a szolnoki előadásban történik: nevezetesen, hogy Kovács István Csermlényije Almási Éva Orbánnéját fiatalabbra cseréli: Egri Márta elegáns, szőke, tupírozott parókás Paulájára.

A darab mellékes figurái – akik közé természetesen sem Egri Márta csalfa Pauláját, sem Sebestyén Éva életteli Cs. Bruckner Adelaidáját, sem Császár Gyöngyi hatalmas szemű, riadt pillantású, hazudni képtelen Egérkéjét nem számítom – meglehetősen halovány, esetenként bántóan hamis hangú szereplői a játéknak. Igaz, nem sok jut nekik, legtöbbször csak egy-egy poén. (Mint például Molnár László Józsijának az, hogy sebész lévén gumikesztyűben, szikével operálja az egybesült disznóhúst, felszeletelendő a vasárnapi ebédhez.) A háttérfigurák gyengesége kiemeli a főszereplő páros erősségét. Almási Éva markáns altja valami megnevezhetetlen fájdalommal szólaltatja meg Orbánné pazar szólamát. Megvan benne minden: egy piaci kofa nagyszájúsága és egy görög tragika fensége – ahogy azt Örkény elvárta. Tímár Éva Gizája revelatív alakítás attól, hogy ezúttal a nővér sem nagyon más, mint a húg. München közelében Giza talán szolid, hűvös és fegyelmezett, de itt a színpadon éppúgy szenzibilis, heves és impulzív, mint Erzsi. Végtére is testvérek. Az utolsó képben háttal állnak nekünk, nézik együtt a tükör mögötti fiatal lányalakokat, egykori önmagukat. Olyan volt – ilyen lett. „Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.”

Szép, szomorú előadás a szolnoki Macskajáték.

Stuber Andrea