Az operettsikerű opera

Brecht és Weill műve meghódította a világot

Van egy híres, XX. századi színdarab, amely a születése óta eltelt 78 évben sokféle arcát mutatta a közönségnek, miközben arról máig nincs megegyezés, hogy műfaját tekintve pontosan micsoda. Song-opera? Ballada? Zenés játék? Netán maga a véres valóság?

A szerző, Bertolt Brecht nem adott meghatározást a Koldusoperához. Némi öniróniával esetleg azt írhatta volna a cím alá: lopott holmi. Hiszen a német drámaíró egy XVIII. századi sikert, az angol John Gay darabját dolgozta fel és aktualizálta a maga módján. Az eredeti mű – ami a Koldusopera címet viseli, ellentétben a Brechtével, amely Háromgarasos opera néven jött napvilágra – a Gulliver szerzőjének, Jonathan Swiftnek köszönheti létrejöttét. Ő javasolta John Gaynak, hogy írjon darabot tolvajokról, koldusokról és utcalányokról. (Majdnem egy évszázaddal vagyunk Charles Dickens előtt.) Gay néhány évvel később látott egy bohózatot, amely arról szólt, hogy Jack Sheppard korabeli londoni betörő látványosan megszökik a börtönből, majd egy alvilági kollégája elárulja, Jacket újra elfogják, s felakasztják. Gayt a történet alaposan megihlette: hamarosan elkészült a Koldusoperával, amely John Christopher Pepusch zenéjétől vált ballada-operává.

          Egyszóval már Gay is lopta. De hogy ki mit honnan vett, végül is mindegy. Legalább akadnak a világ drámairodalmának olyan, múltba vezető szálai, amelyek jól felgöngyölíthetőek.      1920-ban nagy sikerrel újították fel Londonban John Gay kétszázéves Koldusoperáját. Ezt követően került Bertolt Brecht kezébe a szöveg. S miután a maga képére formálta, az ő ötlete volt az avantgardista muzsikus, Kurt Weill felkérése: írna zenei betéteket a műhöz. Weill magas színvonalon és stilárisan igen változatosan oldotta meg a feladatot. Songjai – amelyek a húszas évek berlini kabaréinak, szórakozóhelyeinek zenei világát is megidézik – jól beleillettek Brecht „epikus színház” eszményébe. A szerző mind a színészektől, mind a nézőktől távolságtartó és gondolkodó hozzáállást vár el. Így lett tüntetően betétté – majd előbb-utóbb óhatatlanul slágerré – a Cápa-dal, vagy Bicska Maxi és Tigris Brown Ágyú-kettőse, és persze Kalóz Jenny balladája a Vérszínű bárkáról.

          Brecht és Weill Koldusoperáját 1928. augusztus 31-én játszották először a berlini Theater am Schiffuerdammban. Azután a mű bejárta az egész világot. Magyarországra 1960-ban jutott el; a musicalszínházzá alakult Petőfi Színház mutatta be, mintegy lázadva a zenés színházat jelentő operett ellen. A meglepő muzsika és a még meglepőbb nyers, plebejus stílus újdonság volt a közönség számára. Öt évvel később a Madách Színházban vitték színre a Koldusoperát, ekkor a főszerepeket Gábor Miklós, Psota Irén, Pécsi Sándor és Kiss Manyi játszották. A legközelebbi jelentős premierre 1981-ben került sor, amikor a Taganka Színházból vendégként érkező Jurij Ljubimov rendezte meg a darabot a Nemzeti Színházban. Ebből az előadásból mindenekelőtt Garas Dezső, Törőcsik Mari és Udvaros Dorottya alakítását őrizte meg a közemlékezet.

          A 1980-as évek végefelé egyszercsak eljött az az idő, amikor kezdtük aktuálisnak érezni Bertolt Brecht darabját, amelyben a kizsákmányolás szempontjából nagyobb súllyal esik latba a bankalapítás a bankrablásnál, s ahol szoros érdekszövetségben működik az alvilág királya meg a rendőrfőkapitány, a jól menő vállalkozó koldusszervező céget igazgat, s a csirkefogók serege a szegények tömegei nevében énekel harsogó koldusfinálét. Az elmúlt két évtizedben végigsöpört rajtunk a Koldusopera. Évadonként átlagosan legalább egyszer közönség elé került. Jelenleg a Bárka Színházban és a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban is látható. Aligha fogjuk egyhamar elnyűni.

Stuber Andrea