Életre-halálra

Felhőfi-Kiss László: Tu in van

Utolsó Vonal

Felhőfi-Kiss László: Tu in van  (Utolsó vonal)

Ruhák: Kovács Andrea. Játéktér: Felhőfi-Kiss László. Korrepetítpr: Király Anita. Koreográfia: Stubnya Béla. Rendező: Felhőfi-Kiss László

Szereplők: Álmosd Phaedra, Balogh Margit, Király Anita, Stubnya Béla, Felhőfi-Kiss Lászó

Az Utolsó Vonal Társulat Tu in van című produkciója a halálról szól. (Továbbá minden más fontos eseményről, ami megelőzi: születés, gyerekkor, párválasztás, házasság és a többi.) Gondolhatnánk, hogy komor bemutató ez, tekintve a főtémát, de tévednénk. A darabot író és rendező Felhőfi-Kiss László a tőle megszokott játékossággal, mozaikosan, felszínesen, üdítően, töredékesen, egészséges infantilizmussal dolgozta fel választott tárgyát.

Az előadás voltaképp az előadás előtt kezdődik. A gyanútlan színházlátogatót már a nézőtér előtt fogadják a társulat tagjai: pálinkával, süteménnyel kínálják, ami bizonyos értelemben azonnal próbára teszi a közönséget. Van aki hálásan és örömmel vegyül a színészek közé, más meg köszöni nem kér semmit és elhúzódik. (Magam az utóbbi fajta indítékait ismerem. Az ilyen nézőt zavarba ejti, hogy a színészek nyilván máris valamiféle szerepet játszanak, s ebbe ő nem szeretne belekeveredni.) Idővel azután letelepedhetünk a nézőtéren, amelyre kisvártatva teljes sötétség borul. (Én még ilyen makulátlan sötétet nem láttam színházban, mint itt, a Thália Új Stúdiójában! Igaz, most sem láttam, mert teljesen sötét volt.) Prológusként egy rövid, mókás, abszurdoid dialógust hallunk: a főhős, mennybe érkezése alkalmából néhány szót vált az Úristennel. Ezután kezdetét veszi a játék: bénán botladozó férfiak halottat hoznak koporsóban. Temetési menet fejlődik előttünk, amitől mindjárt megértjük azt is, hogy az imént a halotti tornak voltunk mit sem sejtő résztvevői a foyer-ban.

Hogy ki halt meg? Főhősünk. Vagy az apja. Vagy a fia. Mindegy. Mindenesetre maradt utána egy csomó ember. Például a csillogó szemű, melankóliára hajló, tétova Stubnya Béla – nevezzük így, hiszen ő játssza a figurát –, aki keresgélő típus. Zsebében papírköteg a saját, olvashatatlan verseivel. (Nem olyan értelemben, hogy rosszak, hanem üres a papír.) Hátán, mint egy félig felvett hátizsák, az apja lóg. Sehogy sem tudja letenni, levetni magáról. (Konkrétan egy Felhőfi-Kiss László emberbáb lifeg Stubnyán, minthogy Felhőfi formálja meg a heves vérmérsékletű, vehemens atyát.) Álmosd Phaedra szebbre és jobbra vágyó, mély érzésűen révedező menyasszony, asszony, anya és nagyanya – nem feltétlenül ebben a sorrendben. Szabó Annie jó ritmusérzékkel és a fregolizás iránti fogékonysággal tűnik ki, plusz van némi remek pikírt-közönséges stichje a nőalakjainak. (Álmosd Phaedrával előadott panaszos asszonybúsongó kettősük az egyik legfrappánsabb szkeccse az előadásnak.) Szabó Margit inkább a szünet utáni részben bontakozhat ki, amikor is ő a legbájosabb eleme a Sántacsont című futurisztikus-folklorisztikus kanavásznak. (Mint arra a Tu in van elnevezés is utal, az előadás két különböző műből áll össze. Az első rész a Sármenyasszony, a második a Sántacsont, és higgyék el, nem lenne érdemes hosszabb magyarázatba bocsátkozni arra vonatkozóan, hogy melyiknek miért az a címe, ami.) A csapat doyenjének Bereczky Péter látszik, aki épp oly (egy)kedvvel formálja meg a vidéki atyafit, mint a falusi lakodalomba keveredett Anton Pavlovics Csehovot (úgy is mint Stubnya tanárát, bizonyos értelemben.) Bede-Fazekas Szabolcs a maga elragadó szögletességét hol papként, hol jóbarátként, hol elholt családfőként hasznosítja. Király Anita úgy van jelen – olykor énekelve, finom mozgásokkal vagy figyelmesen hallgatva –, mintha az ő tekintete óvná szeretettel ezt a bolondos, hebehurgya, közös színészi játékot. Felhőfi-Kiss László csak Róbert Gáborral bánt most szűkmarkúan: neki mindössze egy gagyiárus átmenetileg felbukkanó figurája jut az est második részében, azon túlmenően már csak vízipipázhat a színpad szélén hosszasan.

Ha az eddigiekből egyáltalán nem derült ki, hogy pontosan mi történik az Utolsó Vonal Sármenyasszonyában, az nem véletlen, viszont nem is baj. Legfeljebb sorolhatnám még, hogy a dirib-darabok, sztoricskák, helyzetek, gyakorlatok és helyzetgyakorlatok között megtalálta helyét, összekötő és asszociatív szerepét néhány Koncz Zsuzsa-szám az 1973-as, Élünk és meghalunk című nagylemezről (a játszók előadásában.) Továbbá sorjáznak a főként verbális sziporkák, jobb-rosszabb poénok, többé-kevésbé szellemes ökörködések, mohácsista szófordulatok. (Hogy példát hozzak az utóbbira: „Hogy fog ennek a gyereknek a lába megállni?” Meg az előbbire: „Se keze, se lába, és a kocsmában ül. Törzsvendég.”)

Az előadás második része, a Sántacsont összefogottabb és egységesebb darab, mint a Sármenyasszony, ugyanakkor egysíkúbbnak is mondható. Itt Stubnya Béla teljes űrhajós-felszerelésben, súlytalanságot imitáló léptekkel érkezik meg a földre – alighanem valahol Vernyeceapáti környékén –, ahol szülei és lánytestvére várták, várták, amíg meg nem haltak. Némi szertartásos tökölődés után beeresztik a haza tért fiút, s népiesnek ható, rímes mondókák szavalása és szlávos hangzású halandzsadalok elénekelése közepette nem jutnak vele semmire. „Télen esik a hó, tavasszal elolvad, nyáron nem esik, ősszel meg néha.” „Lábunk alatt talpunk, fejünk fölött kalap, e kettő között, bátor, aki marad.” Efféle bölcsességek gazdag felhozatalából áll össze a bájos zsánerkép.

Végezetül Király Anita zsinórba csavarodott dizőzként előad egy halálos dalt, amellyel útjára bocsátja a közönséget. Reményének ad hangot, hogy megérte végig velük maradnunk ezen az estén, és vidáman távozunk.

Igen. Hát nem?

Stuber Andrea