A világ vége

Nyikolja Koljada: Szibéria Transz (Murlin Murlo)

Örkény Színház

Nyikolaj Koljada Murlin Murlo című színdarabja egy Sipilovszk nevű, kitalált orosz kisvárosban játszódik. Csirkegyár, kohó, nagy semmi. Maga a helyszín kétszobás lakás sok virággal. Datolyapálma, ágy, asztal, éjjeliszekrény, kislámpa, rongyszőnyegek, a falon Hemingway-portré, filmplakátok, az ágy alatt zöld paradicsomok érnek.

Az Örkény Színházban látható, Szibéria Transzra átkeresztelt Murlin Murlo-előadás díszlete – Horesnyi Balázs tervei szerint – ócska, lepusztult, rogyadozó kégli. A nagyablak az összefirkált liftre néz, a zuhanyozó a konyhába kényszerült be. Az albérlőnek egy lehajtható polc jut ágy gyanánt, közvetlenül a mosogató mellett. Hemingway (vagy Csajkovszkij) ilyen körülmények között szóba sem jöhet. A művészetet mint olyasvalamit, legfeljebb a bizarr Utolsó vacsora-falvédő képviseli.

Koljadánál a színdarab első jelenetében Olga, az ifjú főhősnő szakít szeretőjével, a családos Mihaillal, aki a szomszéd lakásból jár át hozzá hetente egyszer pásztorórára. Az Örkény Színházban orbitális ejakulációs hangokkal kezdődik az előadás, majd a szexuális aktust bevégzett párost látjuk pihegni a földön. Olga (vagyis Hámori Gabriella) aprócska zenélő dobozon tekergeti az Internacionálét, s a dallamtól mit sem zavartatva, Alla Pugacsovát énekel hozzá. (Még tíz-húsz év, s meglehet, feledésbe merül az egyik is, a másik is.) Hirtelen beindul, centrifugálni kezd a mosógép. Olga odaszalad, felugrik rá, ül és rázkódik rajta egy darabig, s feltehetőleg ekkor jut el az élvezetek csúcsára. Közben Mihail (vagyis Anger Zsolt) a szakadozott lyukacsos atlétája résein át vakargatja hasát, ordítva kirohan a lépcsőházba csendet parancsolni, majd altesti mosakodást végez a mosogatónál. (Kedves gesztus tőle, hogy erre a kis időre mégiscsak kiveszi a csap alól az ott fürdőző három almát.) Azután drasztikusan leteremti Olgát, aki nyafogva előad egy szakítási jelenetet, amit alighanem valami filmből nézett ki magának.

Az eddigiekből talán már elősejlik, hogy körülbelül úgy viszonyul egymáshoz az eredeti darab és amit az Örkény Színházban játszanak, mint egy félnapos lótetem az ötnaposhoz. Ha a két szöveget is összevetjük – mármint Nyikolaj Koljadáét Spiró György fordításában, valamint az „alapján” verziót, Guelmino Sándor és Orbán Eszter munkáját –, végképp arra jutunk, hogy az Örkény színházi alkotók minden szempontból lejjebb, beljebb és mélyebbre nyomták a történetet, mint ahová a szerző helyezte. Pedig Koljada sem arról híres, hogy tündérmeséket szerez vagy rózsavizet locsol.

Guelminóék megszorozták az eredeti szövegben szereplő baszok-faszok számát, továbbá feldúsították a darabot vicces kiszólásokkal. Akit Spirónál még lüke csajnak neveznek, az most hülye picsa, ami ott pompás volt, az itt kurva jó lett. A színrevivők határozott szándékainak nyomán mindjárt az első tíz percben félreérthetetlenül és tisztán áll előttünk, hogy a Szibéria Transz hősei – talán egy kivétellel – durvák, ízléstelenek, primitívek, igénytelenek, önzők, bunkók, közönségesek. Innen aztán nem is mozdulunk el egy centimétert sem az egész este során. (No, legfeljebb annyit, hogy megtudjuk: valójában a kivétel is olyan, mint a többiek.) A színpadról akkora vehemenciával, oly féktelenül vágják a képünkbe ezt a megfellebbezhetetlen ítéletet, mintha kevesebből nem értenénk.

Kitűnő színészek perfekt szakmai tudással, impozáns leleményességgel és látható élvezettel vesznek részt a figurák empátiamentes elrajzolásában. Hámori Gabriella Olgája affektált, rámenős dögöcske, akinek mintha az lenne az egyetlen ambíciója, hogy az új albérlőt ő maga szerezze meg, mielőtt még kikapós nővérkéje rátenné a kezét vagy a lábát vagy egyebét. Inna, az idősebb lány szerepében Kerekes Éva átütő játékkedvvel adja a közepes szeszszintre beállt, nagy tapasztalatú, cinikus víg özvegyet. (Guelminóék még némi Három nővér-vendégszöveget is hívnak a darab utolsó jelenetébe, hogy Inna szájába adják.) Anger Zsolt vadállat Mihailjának van egy bájos, öntudatlanul önkritikus pillanata: Tudod, hány csaj akar engem? – kérdezi feldúltan az őt visszautasító Olgát – Tudod hány? Ilyen dudákkal – mutatja, megmarkolva a saját sörhasát. Dömötör András Alekszeje a többiekénél kevésbé erőteljes alakításnak tűnik, de ez végül is összemosódik avval a mind bizonytalanabb mássággal, ami Alekszejt megkülönböztetni látszik a másik három alaktól. Ő csakis piros inget vagy garbót hord – Benedek Mari jelmeztervező jóvoltából –, ami szoktalanul praktikus választás egy egyedülálló férfitól. Mosásnál ugyanis nem fogja be egyik a másikat.

A négy szereplő a világvége napján – plusz-mínusz két hét –, sőt annak végére sem jut egymással semmire. Na, Mihailnak talán megmarad ez az ócska kis liezonja Olgával, a szomszédlánnyal, bár több pénzébe fog kerülni, mint eddig. Alekszej már nem lesz különb senkinél. Inna némi alkoholos fájdalomcsillapító hatása alatt majd újra megfogja magának azokat a sipilovszki pasasokat, akiket már eddig is fogdosott. Olga pedig akár keresztre is feszülhet a szükséglakás plafonján, mint egy fregolin, akkor is elhagyta őt a maga rajzfilmszerű istene.

Összefoglalólag megállapíthatjuk, hogy Guelmino Sándor a budapesti Madách térről sokkal sötétebben látja az orosz embereket, mint Nyikolaj Koljada a szibériai Jekatyerinburgból. Guelmino rendezői ábrázolásmódja esetünkben hideg, némiképp gunyoros és teljesen részvétlen. Lelke rajta – mondanám, ha nem éppen a lelket hiányolnám az előadásból.

Stuber Andrea