Kis boldogtalan asszony

Tolcsvay–Müller–Müller: Mária evangéliuma

Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Jót tett az idő a Mária evangéliuma című rockoperának. Vagy esetleg a recenzensnek, aki ma tartalmasabbnak, gondolat- és érzelemgazdagabbnak találja a Tolcsvay–Müller–Müller szerzőhármas művét, mint tizenöt évvel ezelőtt, az ősbemutató alkalmával. Az újabb találkozás a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon esett meg, ahol a produkció a nyári szabadtéri vállalkozások minden hátrányát felvonultatta – néhány váratlan előny mellett. Egyfelől érzékelhettük a négy előadásból álló sorozat esetleges és alkalmi voltát. A körülményekre való tekintettel bizonyára számos engedményt kellett tenniük az alkotóknak. S ebből következően a nézőknek is be kellett érniük szerény színpadtechnikai megoldásokkal, bőséges playbackkel, valamint olyan statisztériával, amelynél civilebb jelenlétű színpadi tömeget én még életemben nem láttam. Valószínű, hogy több pénzzel és több próbaidővel gazdálkodva jelentősebb művészi eredményre jutottak volna színrevivők, de így sem tagadható, hogy vállalkozásuk számos szempontból sikeres. (A közönség tömeges érdeklődése mindenképpen arra utalt, hogy lenne igény további láthatásra.)

Mivel a Mária evangéliumát az Operettszínház rendezőasszisztensi szerepköréből nagyot előre lépő Somogyi Szilárd nem a Nagymező utcai épületben állította színpadra, könnyű szívvel lemondhattunk az ottani musicalelőadások bizonyos jól ismert motívumairól. (Például arról, ahogy Kerényi Miklós Gábor rendező szokta magasba emeltetni a kéken megvilágított főszereplőket). Gépi erő és masinéria híján Somogyi Szilárd a humán forrásokra hagyatkozott, amit a magam részéről jószívvel tudok üdvözölni. A rendező mindenekelőtt elgondolta a darabot és annak történetét, ami tulajdonképpen szokatlan, mert ezt a rockoperát eddig főként képeinek-tablóinak színpadra festegetése által adták elő. (Mármint az eléneklésen túl persze). Jelen esetben a játék tere természetszerűen helyeződik át a bibliai helyszínek mai területére, s innen már csak egyetlen logikai lépés, hogy a Mária evangéliuma díszlete palesztin fogolytábornak vagy rosszul felszerelt katonai börtönnek látsszék a Margitszigeten. (Miközben a hősökre mindvégig rávetül a Bátonyi György tervezte színpadkép központjában magasodó kereszt árnyéka.) Az abszolút főszereplő ezúttal János. Mint tanú és túlélő, felidézi Mária, illetve Jézus esetét; elmeséli társainak, fegyőreinek, akik egyre inkább csoportosulnak köré. Mindazt, ami megelevenedik a színen, voltaképp János fantáziája, emlékezete, vagy legalábbis beszélőkéje kelti életre, s ennek tetszetős netovábbja, amikor az apostol épp álmodja az álmodó Máriát. (Ezért aztán hajlamos vagyok azt hinni, hogy az angyali üdvözletet hozó három fehér parókás, hímnős küllemű alak Mária számára nem is ilyennek mutatkozik, csupán János lelki szeme látja őket így.)

Somogyi Szilárd a zenés mű jeleneteit ha nem is feltétlenül értelmezi, de értelmesen és érzékenyen bánik velük. Képes látványba fogalmazni líraiságot, drámaiságot, például ahogy az ifjú Máriát körbeveszi a jövendőjével: majdani anyai kálváriája stációinak csoportképeivel. A rendező ügyesen hoz és visz végig szimbólumokat – egyebek közt Jézus körül a vörös színt, amelyet több formában elővezet a jelmeztervező Bartha Andrea –, gazdagon asszociáltat, például amikor a Megváltó születésekor a háttérben árnyként látszó keresztekkel rögtön a mindannyiunkra váró temetőt is elénk idézi. (Még bájos „kronológiai” baki is akad: a gyermek Jézus rózsákat vagdos hangosan számolva – mintegy megelőlegezve a pilátusi ostorcsapásokat –, és majd csak ezután következik a dal, amelyben a kisfiú beszélni tanul az anyukájától.)

A bemutató legfőbb érdemei közé tartozik néhány jeles előadói teljesítmény. Mindenekelőtt a többszörös Vikidál-utódot, Földes Tamást kell említeni, aki már régóta jobb Vikidál, mint az eredeti, s ezúttal János szólamát adja nagy dühvel, drámaian tehetetlen szenvedéllyel. Földes erős énekes és súlyos színpadi személyiség. Csupa pozitívum mondható a kellemes hangú, jó kiállású Dolhai Attiláról is, aki rokonszenves eredetiséggel formálja meg Jézust. Nem oltárképről leszállt, átszellemült, révedező tekintetű istenfit ábrázol, hanem egy jószándékú, kíváncsi, naiv, szeretetében eltökélt fiatalembert. Frankó Tünde kicsi, törékeny és rebbenékeny alakja meghatóan marad egyedül Mária lelki kínjaival a nagy színpadon. Az operaénekesnőtől – meglepő módon – inkább szép színészi alakítást kapunk e szerepben, mint csillogó hangot és fényes éneklést.

Elmesélem még, hogy a harmadik sorból nézve milyen kifejezőnek hatott a Józsefet megformáló Miklós Attila játéka. Mindössze egy-két jelenet és néhány zenei frázis jutott neki. De némán is olyan intenzíven, átható presence-szal képviselte Józsefet, hogy abból néhány száz elöl ülő néző megérthette: ez a férfi szeret, nagyon egyedül van, és talán ő a legkiszolgáltatottabb szereplője ennek az egész, boldogtalan históriának. Miklós Attila alakítása láttán okvetlenül arra kell gondolni, hogy valaki megírhatná már József evangéliumát is.

Stuber Andrea