Nő a félmúltból

Bereményi Géza–Horváth Károly: Laura

Kecskeméti Katona József Színház

Laura – volt már ilyen. (És lesz ilyen még... A Cseh Tamás – Bereményi Géza dalkincs sokunk fejében úgy áll üzemkészen, hogy ha bármely szövegtöredéke véletlenül előkerül, azt szinte automatikusan kiegészítjük, folytatjuk. Egyszer meg kellene írni, néhány nemzedék életébe hogyan épült bele végérvényesen ez az életmű.)

Egy 1986-os magyar film viselte a Laura címet. S ha felidézzük, hogy főhősnője, egy funkcionárius házaspár lánya renitens módon leszakadt a szüleiről, akkor máris gyanakodhatunk, hogy a Laura című, 2005-ös születésű magyar musicalopera távoli hozzátartozója a húsz évvel ezelőtti, Böszörményi Géza rendezte mozinak. Már csak azért is, mert Bereményi Gézát, az új zenés mű szerzőjét feltünteti a régi film stáblistája. Jelen Lauránk szülei Fáskerti elvtársék – régi ismerőseink –, s az egész műben bőven találunk „vendégszövegeket” a Bereményi–Cseh Tamás oeuvre-ből. (Amelyről egyébként a magunk részéről nem tudunk elég meleg szavakkal megemlékezni.)

Maga a librettó már-már zavarba ejtően egyszerűcske, hogy ne mondjuk: bántóan sablonos. Szerelem, intrika és politika szálai keverednek össze a legközhelyesebb módokon. A kiinduló pillanatot Bereményi Géza 1988. április 6-ban jelölte meg, amikor is a címszereplő leány hazaérkezik angliai „száműzetéséből”, ahová nemkívánatos szerelmi bonyodalmak miatt küldték őt szülei. (Egyébként az adott nap valóságos történései között szerepelt például a Független Jogvédő Szolgálat alapító felhívásának kiadása, valamint öt fideszes beidézése és rendőrhatósági figyelmeztetése szervezkedés miatt.) Laura – aki a mű talán legkevésbé körvonalazott alakja, minek következtében színészileg nem túlzottan hálás feladat –, a hazatérte után ellenzéki egyetemisták társaságába kerül, lesz új fiúja, akit azonban rejtélyes körülmények között agyonvernek a belügyesek. A lány végképp káderszülei ellen fordul, sőt afféle alvezére lesz a diákok rendszerellenes mozgalmának. S már jön is a fordulat. Ennek megjelenítése – nagygyűléssel, lelkes tömeggel, „De most tűnik a sötétség, szertefoszlik a rabszolga múlt” jellegű dalszövegekkel – azt a bizarr érzést kelti fel a nézőben, hogy alkalmasint hasonló hangvételű zenés művekkel szórakoztathatták és nevelhették a magyar közönséget az ötvenes években is. És lehet, hogy ez a gondolat nem is egészen idegen a szerzőtől, mert ha a Laura szól valamiről, akkor bizonyára arról, hogy ha van is változás, akkor sem változik semmi.  Hiszen a musicalopera 1994-ben játszódó második része azt mutatja meg, hogy a hatalmi garnitúra, akár az energia, nem vész el, csak átalakul. Aki kívül maradt – mint Laura, vagy a diákok egykori, Zeusz nevű tanára –, az alulmaradt, jelen esetben a szó szoros értelmében alul; aluljáróban csövezik.

Egyfelől tehát van a határozottan rezignált mondanivaló, másrészt a zenés műfaj követelményeinek megfelelő, egyszerű sémák szerint bonyolódó történet – boldog finálé nélkül –, amelybe Bereményi Géza körültekintően beleírt kisgyereket, kutyát, meztelen Laurát, és még a Laci–maci rímpár alkalmazásától sem riadt vissza. Mindehhez kifogástalanul csatlakozik Horváth Károly par excellence slágerzenéje, amely különösen a tipikusnak mondható dobhasználattal éri el azt a kellemes benyomást, hogy ideillő zenei világot teremt.

A mű 2005-ös zalaegerszegi ősbemutatóján a szerzői elképzelésnek megfelelően egy kisgyerek mondta el a Beszélő szövegét. A mostani kecskeméti premiert rendező Pinczés István ezen változtatott: ő Cseh Tamást kérte fel közreműködésre, akit felvételről láthatunk és hallhatunk, amint – talán egy stúdióban – mikrofon mögött ülve adja elő a narrációt. Ez mindenképpen jót tesz nekünk, hiszen Cseh Tamás mesemondói hangvétele érzékelteti azt az iróniát, amit nagy ínségünkben szívesen fedezünk fel a szövegben. (Ízelítőül: „A város alszik. Az ország el van nyomva. Kint jeges eső, a hatalmi agyközpontban, a III/III-as ügyosztályon dolgoznak a fűtőtestek.”) Cseh Tamás kedvesen, huncutul bölcselkedő modora kétségkívül kedvező a játszók számára is, mert ellensúlyozza valamelyest azt, hogy ők maguk mindenképpen kénytelenek komolyan venni a műben felvonultatott karaktereket és konfliktusaikat. Nincs hová hátrább lépniük a szereptől.

Pinczés István a sokhelyszínes, sokszereplős darab előadását szakszerűen és gördülékenyen vezényli le, láthatóan anélkül, hogy bármi egyebet akarna. Jó szolgálatot tesz Mira János díszlettervező lépcsőzetes színpadra alapozott tere. Olykor vetített képekkel – pályaudvar, könyvtár, presszó (ez utóbbi jelenet hangulatának létrehozása különösen jól sikerült) – idézik meg a szcénához illő miliőt. A színészeket – akik az egész estét betöltő éneklés során nem mindig állnak a helyzet magaslatán – sem a szerző, sem a rendező nem kényeztette el túlságosan. Elképzelhető, hogy a játszóknak kevés támpontjuk lehetett. A címszerepet fiatal újvidéki vendég, a vonzó külsejű, képességes Elor Emina alakítja. Színészi karaktere, meglehet, nem a hagyományos naiva szerepkörre predesztinálja. Abból sejthetjük ezt, hogy sokkal inkább elemében van a második részben, amikor a „szakadt”, kiégett, bosszúálló, s egy oktávval lejjebb éneklő Laurát hozza. Odaadó partnerei a fiatalemberek. Szokolai Péterben felfedezzük azt a férfibájt, amivel egy zenés darab hőseként elhitetheti velünk az egyetlen pillanat alatt támadt szerelmet és az azonnali hódítást. Testvérét, Madarász Zsoltot, a későbbi államtitkárt Kedvek Richárd formálja meg, nem nélkülözve az eleganciát, amely éppenséggel társulhat a minden körülmények között működőképes közéleti karrierhez. Bori Tamás Balaskójában egy szenvedő, szerelmes lélek vergődik, miközben a fiatal elvtárs-úr a maga jól felfogott érdekében akár kedvese anyjával is összeszűri a levet. Laura mamáját Csombor Teréz állítja elénk nagy, operettszínészes lendülettel, miközben szegény Fáskerti elvtárs (Vass Gábor) ott toporog az árnyékában. (Mellékkérdés: vajon a III/III-as ügyosztály olyan munkahely volt, ahol férj és feleség egymás alá beosztva dolgozhatott?) A Rideg Rita fn. tmb. ügynököt  alakító, megnyerő Danyi Juditnak jut a legszínpadiasabb feladat: az intrikus leplezett érzelmeit, eltitkolt szenvedélyét  mutatja meg hűvös könnyedséggel. A színjáték legfurcsább figurája a Zeusz  nevű tanárember, akit Sirkó László jellemez a tőle megszokott markáns jelenléttel. Ő az, aki „hat évtizeden át volt magányos harcos a szociális bozótban”, és bár már 1988-ban is tudta, „hogy a jóban mi a nem jó”, a narrátor azt állítja róla, hogy az egyetlen boldog ember az akkori Magyarországon. Ezt egyébként a magunk részéről nem tudjuk megerősíteni, csak cáfolni.

Stuber Andrea