Várda várt

Idén nyáron a határon túli magyar színházak XVIII. fesztiváljára került sor Kisvárdán, ami jó alkalom arra, hogy az immár tekintélyes múltú rendezvényt érettnek, nagykorúnak, felnőttnek nyilvánítsuk.

Az első alkalommal, 1989-ben nemzetiségi színházi találkozónak nevezték az eseményt, s mindössze három külhoni magyar színház tudott részt venni rajta. (Az erdélyi társulatok szereplése szóba sem jöhetett.) Az érkezők száma évről évre nőtt, s a kisvárdai fesztivál régóta teljes körképet mutathat a kárpátaljai, a vajdasági, a felvidéki és az erdélyi magyar színházak működéséről. Az ügymenet immár öt esztendeje az, hogy Nyakó Béla fesztiváligazgató, valamint Darvay Nagy Adrienne és Szűcs Katalin Ágnes művészeti tanácsadók végigpásztázzák a határon túliak bemutatóit, s kiválogatják a versenybe hívandó produkciókat. Számottevő off-program is összeáll mindig, amely elsősorban arra hivatott, hogy zenés előadásokkal és könnyed vígjátékokkal elégítse ki a szórakozni vágyó kisvárdai publikum igényeit. Előfordul, hogy egy-egy színház úgy dönt, mivel az adott évben nem született versenyképes bemutatója, nem vesz részt a szemlén, vagy csak az off-programban szerepel. Ennél azonban sokkal jellemzőbb, hogy a legerősebb, legjelentősebb társulatok – mint például a sepsiszentgyörgyi, a kolozsvári vagy az újvidéki – több kitűnő előadással is fellépnek, minek következtében a kisvárdai fesztiválozók olykor jobb, fontosabb és érdekesebb műsort nézhetnek végig, mint a Pécsi Országos Színházi Találkozó közönsége. A kisvárdai körülmények szerényebbek ugyan – tekintve az infrastruktúra, a szálláslehetőségek és a vendéglátóipar helyi adottságait –, de fesztiválibb hangulatban, meghittebb és családiasabb légkörben találkozhatnak itt a színháziak, mint Pécsen. Van azért súlyos gondja Kisvárdának: a modern, légkondicionált, mobil színpadú és nézőterű színház hiánya. Mely épület tervei egyébként évek óta készen állnak, csak a pénz nem jött még össze a megvalósításra. (Lehet, rossz ómen, hogy az Erzsébet téri fel nem épült Nemzetit jegyző Bán Frigyes az alkotó.) Márpedig a jelenlegi játszóhelyeken a harminc-harmincöt fokos kánikula kínszenvedéssé képes avatni a fesztivált mind a fellépők, mind a nézők számára.

Az ez évi versenyprogram színvonala kicsit talán elmaradt a korábbi esztendőkétől. Technikai okokból bár, de fájóan hiányzott a Kolozsvári Állami Magyar Színház, s az újvidékiek is mutattak már szebbet, jobbat az idei Pogánytánc, Sirály és Hajmeresztő című előadásaiknál. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház viszont nem akármilyen évadot tudhat maga mögött, mint azt a Kisvárdán látott három jeles előadásuk bizonyítja. Az egyik a Tompa Gábor által sokadszorra megrendezett Beckett-darab, a Godot-ra várva, igazi nagy dobás, négy ragyogó színész – Pálffy Tibor, Váta Lóránd, Nemes Levente és Péter Hilda – jóvoltából. (A produkció elnyerte a legrangosabb szakmai díjat Romániában.) Tamási Áron Boldog nyárfalevél című darabjának szépséges, hangulatos előadását Török Viola rendezőhallgató vitte színre. (Az erdélyi színházakban jóval több rendezőnő működik, mint nálunk.) Végül pedig a kisvárdai fesztivál záróünnepségén egy komoly kiállítású, pazar nagyoperettet is bemutattak a sepsiszentgyörgyiek: a Csárdáskirálynőt Keresztes Attila rendezésében.

A belhoni szakmai zsűri – Hegedűs D. Géza elnöklésével – az említett produkciókon kívül két marosvásárhelyi előadás, a Cseresznyéskert és a Valahol Szecsuánban színészeit-alkotóit jutalmazta díjakkal. Valamint elhatározta, hogy jövőre is okvetlenül végignézi a kisvárdai fesztivált.

Stuber Andrea