Stuber Andrea

Bevezető

Kossuth-díjas írók: Fejes Endre

Alexandra Kiadó 2006.

 

Bevezető

 

„Az ember csak egy nádszál – így kezdődik az a Pascal-idézet, amelyet Rozsdatemető című regénye elé Fejes Endre odaírt. – ... Egy kis gőz, egy csepp víz meg tudja ölni. De ha a mindenség eltiporná is, akkor is az ember maradna nemesebb annál, aki eltiporta, mert ő tudja is, hogy meghal, míg a mindenség semmit nem tud arról az előnyről, amivel az ember fölött áll. Így minden méltóságunk a gondolatban rejlik. Ezáltal kell feltámadnunk, és nem térben és időben. Legyünk hát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás” – e néhány mondat üzenetéről majdnem akkora terjedelemben vitatkoztak értő emberek (elértők, megértők, hozzáértők, félreértők s még hányfélék), mint amekkora maga a könyv. Elmorfondíroztak azon, hogy Pascalt jellemzi-e a gondolat vagy Fejes Endrét, esetleg ifj. Hábetler Jánosra kell vonatkoztatni, netán az apjára. És a mottón való rágódás még mindig csak töredékét teszi ki azon cikkeknek, vitairatoknak, esszéknek, tanulmányoknak, tudományos és áltudományos dolgozatoknak, amelyek az 1962-es megjelenést követő években a Rozsdatemetővel foglalkoztak. Azóta eltelt néhány évtized, mialatt megállapíthattuk, hogy Fejes Endre megmaradt annak, aki volt. Az erkölcsi kiindulás ugyanaz nála: jól gondolkodni.

 

*

1923. szeptember 23-án született a Tisza Kálmán tér 27. számú házban. A nyolcadik kerületben nőtt fel, minden bizonnyal azért épp ott, hogy később megörökíthesse a valaha volt (vagy tán ilyenformán soha nem is létezett?) mitikus Józsefváros összes költői figuráját. Pillangólányokat és bűvös szavú csavargókat. Mindent kibíró asszonyokat és gyönge-gyöngéd munkásemberek. Tiszta szemű nőket és igaz lelkű, erős öklű férfiakat. Vitok Palit, Élő Klárát, Hábetler Janit, Cserepes Margitot, Pék Máriát, Viktort (aki lenni görög diplomat), a Hazudóst, a Mocorgót, az Angyalarcút, Rósz Gyurit és a Fejesre legjobban hasonlító Zimonyi Istvánt.

A négy polgári után előbb szabóinasnak, majd vasesztergályosnak tanult a Tisza Kálmán téri fiú. 1944-ben elvitték katonának, ám a hadseregből hamarosan megszökött. Budapesten bujkált a háború végéig, amelyet a szülei már nem értek meg. 1945 őszén elhagyta az országot, s négy éven át Nyugat-Európában élt, dolgozott, vándorolt. Németországot, Franciaországot, Svájcot, Hollandiát, Belgiumot, Olaszországot járta be. Hazatérése után az angyalföldi Bosch-gyárban lett esztergályos, majd 1951-ben tiltott határátlépési kísérletért internálták Kistarcsára. Nyolc hónappal később szabadult, ekkor segédmunkásként helyezkedett el az Épületelem gyárban, utóbb ismét szabad volt esztergálnia Angyalföldön. Közben novellákat kezdett írni.

1958-ban jelent meg Fejes Endre első kötete, A hazudós. A kritika jól fogadta, a bírálók elismerték: egyszerű hősökről szóló ígéretes írások, amelyek a nagyvárosi folklór tündérfényében lebegnek-ragyognak. A Párizsi emlék című elbeszélés bekerült a korszak prominens előadóművésze, Keres Emil önálló estjének műsorába, az Eljegyzésből pedig kisfilmet készített Zolnay Pál. (A megfilmesítések igazi lehetősége később, a televíziózás korszakával jött el. A hatvanas évek végén vette kezdetét a Fejes-művek tévés feldolgozásának hosszú, sikeres sorozata, amelyet olyan rendezők fémjeleztek, mint Mihályfy Imre, Horváth Ádám és Szőnyi G. Sándor.)

Az elsőkönyves szerző 1959-ben SZOT-díjat kapott, majd évekig csönd volt. Azután az 1962-es év végén berobbant a Rozsdatemető. A Kortársnál visszautasított kézirat a Kardos György vezette Magvető Kiadó gondozásában került az olvasóközönség elé.

Nehéz ma elképzelni, vagy akár csak érzékeltetni, hogy ez a vékony könyv, amely 315 kis alakú oldalon, negyvennégy évet átfogva mutatja be a Hábetler család életét, milyen sokkot okozott, mekkora sikert aratott és micsoda vihar kavart. Az első kiadás hétezer példánya napok alatt elfogyott. A gyors egymásutánban következő újabb megjelentetések során rendre megduplázták a mennyiséget, 1964 augusztusától nem is igen adták százezernél alább az újabb kiadások példányszámát. (Addigra már kilenc nyelvre lefordították a művet, külföldi kiadók előzetes lekötése nyomán. A későbbiekben további kilenc idegen nyelvi változat készült.) Az író 1963 tavaszán József Attila-díjas lett, az olvasók lázasan olvasták a Rozsdatemetőt, a bírálók pedig minden létező fórumon tanakodtak fölötte. Ilyenek-e az emberek, mint e regény főhősei, vagy csak vannak ilyen emberek? Mennyiben tekinthető általánosnak Hábetlerék lesújtóan sivár élete? Munkások ők, kispolgárok vagy lumpenprolik? Szereti vagy megveti őket a szerző? Közel vagy távol van Fejes Endre attól, hogy kommunista író legyen? Pártatlanság, pártosság vagy ellenségesség tőle, hogy nevetségesen ostobának ábrázolja könyve egyetlen kommunista szereplőjét? A stílus rozsdatemetője-e a Rozsdatemető stílusa?

A véleményt nyilvánítók szinte egyöntetűen méltatták a könyv bravúros egyszerűségét, balladisztikus tömörségét, ökonomikusságát, filmszerűségét, sodró ritmusát. Ugyanakkor baljós hangok számon kérték a regényen a megváltozott történelmi környezet hiányát, az épülő szocializmus pozitív hatását a hősökre, Hábetlerék társadalmi tudatának elmaradását társadalmi létüktől, kisszerűségüket, távlattalanságukat, fejlődésképtelenségüket, restségüket a jóra. Eközben pedig Fejes Endre nekilátott, hogy Kazimir Károly kérésére színpadra írja a regényt. Ez természetesen tökéletesen reménytelen vállalkozásnak tűnt. Az epikus művek színháziasítása mindig nagyon kockázatos, hát még olyan esetben, amikor egy család több nemzedékének fél évszázados történetét kell drámai jelenetekké transzformálni. De hát Fejesben készen állt a drámaíró. Hogy megcsinálta a lehetetlent (majdnem negyven képben!), azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Rozsdatemető a korszak sikerdarabja lett.

1963. november 14-én tartotta a Thália Színház a bemutatót – Kazimir Károly rendezésében, aki egyébként e munkájáért kapta meg a Kossuth-díjat, mely kitüntetést írónk esetében jónak látták egészen 1975-ig visszatartani az illetékesek –, s még ugyanabban az évadban megünnepelhették a századik előadást. Hamarosan Miskolcon, Szegeden, Pécsen és Komáromban is színre került a mű, s határozottan színészdarabbá avanzsált. A regény figurái jól játszható szerepekké lényegültek át, s megformálóik közül sokan pályájuk csúcsteljesítményét érték el alakításukkal. Ekképpen fonódott össze Pék Mária figurája Horváth Terivel, de valójában sokkal nagyobb „Laokoón-csoportról” van szó, hiszen beletartoznak további Pék Máriák (Bódis Iréntől, Szemes Marin, Andaházi Margiton, Hőgye Zsuzsán át egészen Kubik Annáig).

Ifj. Hábetler Jani megszemélyesítőjeként elsősorban Madaras Józsefet őrzi a közemlékezet, de sorolhatunk még számos Fejes-hőst, aki egy-egy novella vagy regény lapjáról bevonult a színházba, hogy embernek színészember által való ábrázolásában váljon felejthetetlenné. Sorolunk is! (Legalább egy kicsit.) Például Garas Dezső Vonó Ignácát, Kiss Manyi özvegy Máknéját, Mensáros László Tanácsosát a Vonó Ignác ősbemutatójából (Madách Színház, 1969, rendezte: Kerényi Imre), vagy az özv. Mákné szerep méltó utódait: Margitai Ágit, Pogány Juditot, avagy Törőcsik Mari Cserepes Margitját (25. Színház, 1976, rendezte: Iglódi István), azután egy későbbi Cserepes Margit-előadás Vitok Paliját, Gáspár Sándort a Játékszín 1985-ös, Garas Dezső által színre vitt előadásából, és akkor Hegedűs D. Géza Sötétruhás fiúját még nem is említettük az 1977-es vígszínházi Jó estét nyár, jó estét szerelemből (rendező: Marton László), pedig az a darab Presser Gábor zenéje jóvoltából a magyar musicalirodalom mély fényű, sötét ragyogású gyöngyszeme lett.

De nagyon előreszaladtunk az időben. Hiszen még csak ott tartunk, hogy a Rozsdatemetőt rongyosra olvasta az ország, s közben megnézte színházban is.

1966-ban a Magvető Kiadó megjelentette a Vidám cimborák című elbeszéléskötetet. Ez A hazudós és a Rozsdatemető között született írásokat tartalmazta, értékes segítséget nyújtva a irodalomtudósoknak ahhoz, hogy elképzeljék maguknak az utat, amely a puritánságukban is szép szavú, költői novelláktól a szenvtelen modorú, szűkszavú családregényhez vezetett.

Három évvel később látott napvilágot a Jó estét nyár, jó estét szerelem című regény, rögtön százezer példányban. Főhőse ismét egy hazudós fiú, gyári munkás, aki magát görög diplomatának mondva szédíti a lányokat. Gyilkosság a vége a történetnek. (A regény alapja újsághír; valós eset.) Az olvasók krimiként forgatták a könyvet – letenni úgysem lehet. A hivatalos kritika e regény után már igazán türelmetlennek mutatkozott Fejessel: az író eljövendő műveiből akkori világunk átfogóbb, előremutatóbb ábrázolását várták. A Magyar Televízió viszont – amely jelentősnek mondható művészi alkotótevékenységet folytatott valaha – 1971-ben kiváló kétrészes filmet készített a regényből Szőnyi G. Sándor rendezésében, a fiatal Harsányi Gáborral a főszerepben, Tordai Teri, Halász Judit, Pécsi Sándor, Tolnay Klári, Molnár Tibor alakításával gyarapítva a nemzeti (film)vagyont.

A drámák és tévéjátékok könyv alakban is megjelentek a hetvenes évek elején, majd 1975-ben a könyvesboltokba került a Szerelemről bolond éjszakán. Ez az önéletrajzi ihletésű, lírai, kópés pikareszkregény szerzőnk és barátai nyugat-európai csavargásait írja le a második világháború utáni években. (Persze a barátok sem egyformák. Akad köztük létező, illetve létezett személy, mint Rósz Gyuri, és akad képzeletbeli figura, mint Taniszter Laci). A Szerelemről bolond éjszakán borongós szépségű, drámai erejű, 326 könyvlapon végigsöprő „road movie” – és e kötet szerkesztőjének legkedvesebb regénye, amit a válogatásban gátlástalanul érvényesít is.

Az 1977-es év egy esszékötetet hozott, a Gondolta a fene című összeállítást. Illetve hozta is, nem is. A könyvet megjelenése után hamar bevonták, bezúzták – ma már nem is lehet pontosan tudni, hogy miért, elvégre a postás nem vitt ki hivatalos indoklást ajánlott levélben a Normafa utcába az írónak. Öt év telt el az újabb Fejes-mű nyomdába kerüléséig. Az 1982-ben megjelent A fiú, akinek angyalarca volt című szikár, sötét tónusú, már-már terjedelmes józsefvárosi regény – amely magán viseli Fejes stílusának jól ismert jegyeit, például a tőmondatok szeretetét, az elhagyott névelőket, vagy az ismétléseket, az epitheton ornansokat – megkeseredett, illúziótlan hangvételével már sejteti azt, hogy ebben a mi jól behatárolható világunkban valami végzetesen és véglegesen el lett rontva.

Teltek az évek, új szelek fújtak, más idők jártak. A rendszerváltozás után Fejes Endre kapott szép, kései elismeréseket – Nagy Lajos-díj (1992), a Józsefváros Becsületkeresztje (1994), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1993), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemkeresztje (1993), Pro Urbe Budapest-díj (1999), Hazám-díj (2001), a Magyar Köztársasági Érdemrend csillagos Középkeresztje (2003) –, s közben mintha kiment volna a divatból. Fogta magát, kiment. Hiszen nincs neki semmi dolga a divattal. A kilencvenes évek elején a Népszabadság szombati számába írt novellákat, s ezekből a Pátria könyvek sorozatban megjelent két kötetre való: előbb 1992-ben a Szegény Vivaldi, majd 1993-ban a Lemaradt angyalok. Fejes halkan, de szilárdan és makacsul mondta a magáét írásaiban, ha közben körülötte megváltozott is minden. Ahogy egy másik városkrónikás és emberleíró, Bächer Iván megfogalmazta a Szegény Vivaldi recenziójában:

„Nem olvassák sokan Fejest. Pedig erős hit sugárzik a sorokból. Hogy ugyanis mindennek ellenére kár az emberért.

Nem olvasod te sem Fejest.

Mert kínos. Túl pontos.

Nemrég még olvastad. Mert azt olvastad ki belőle: szomorú a rendszer. Most már csak azt: szomorú az élet.

Ez nem kell, ugye?

Ez kínos.

Ne is olvasd. Se Fejest, se mást.

Menj sétálni inkább!

Például a Józsefvárosba.

Nézegesd az utcákat már ezerszámra ellepő szerencsétlen kurvák seregét, a velük trécselő-csencselő rettegő rendőröket, az állig fölfegyverkezett striciket, a holtukra hetekig heverő véneket, a gettóba érlelt cigánysereget, a nyomorékok, a gyilkosok, a maffiózók, az utcagyerekek és a mindig és mindenkor és mindenkinek kiszolgáltatott józsefvárosi szegény emberek Práter, Bérkocsis, Salétrom vagy Baross utcai hűvös haláltáncát.

Ne olvass Fejest!

Járkálj csak...”

 

*

Persze úgy kell ezt érteni, hogy igenis olvassunk Fejest.

A legprózaibb Józsefváros poétája most nyolcvanegy éves, ül otthon, figyel és gondolkodik. Épek az érzékei és egészségesek az indulatai, de a keze nehezen mozog, alig tudja fogni a tollat. Már nemigen rója füzetbe zöld tintával írott miniatűr betűit, amelyeket kizárólag a felesége tud kisilabizálni. De azért nem teljesen lehetetlen, hogy még előáll valamivel, ami robban.

Stuber Andrea