Családi pótlék

Élektra

Örkény Színház

Élektra (Euripidész és Szophoklész nyomán), Örkény Színház

Fordító: Devecseri Gábor. Zene: Könczei Árpád. Koreográfus: Horváth Csaba. Díszlet: Bartha József. Jelmez: Dobre-Kóthay Judit. Világítás: Bányai Tamás. Dramaturg: Sebestyén Rita. Rendező: Bocsárdi László.

Szereplők: Szűcs Elemér mv., Hámori Gabriella, Fodor Tamás mv., Pogány Judit, Mácsai Pál, Máthé Zsolt, Bakos Éva mv., Bíró Kriszta, Kerekes Viktória, Zarnóczai Gizella mv.

„A görög tragédiákban a rejtőzködés (és következésképp a felismerés is) epikai vonás, amely valamiféle fátumból ered. A fátumban megszűnik a drámai cselekmény, amelynek belőle fakad sötét, rejtélyes forrása. Ezért van a görög tragédiának olyan hatása, mint a márványszobornak, amelynek szemében nincs élet. A görög tragédia vak.”

A fenti megállapítást Kierkegaard tette a Félelem és reszketés című művében, és bár szeretnénk, de nem tudjuk megállni, hogy hozzá ne fűzzünk egyet s mást. A filozófus ítélete némiképp sommásnak mondható. Nem veszi figyelembe azt, hogy a görögöktől ránk maradt drámairodalom egyáltalán nem homogén anyag. Elég arra rábámulnunk, hogy Élektra történetét mindhárom óriás megírta, s máris kifigyelhetjük, hogy Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész nagyon különbözőképpen dolgozta fel, hangolta át és ítélte meg a már akkor jól ismert mitikus történetet. (Feltehető, hogy Euripidész változata kifejezetten a Szophoklészéval feleselve született.) A vak márványszobros hasonlat mégis pontosan kifejezi azt, hogy korunk egyszerű halandója miért érezheti az antik drámát inkább csodálatra méltónak, mint szerethetőnek. És talán ugyanez a vonása teszi vonzóvá, kihívó feladattá a rendezők számára a görög tragédiák színpadra állítását. Izgalmas feladat a nagyszabású alaptörténetek – újabban általában gyors lefolyású, célratörő – előadása során megtalálni a hősök karakterjegyeiben, viszonyaiban, összeütközéseiben azokat a momentumokat, amelyek mégis ismerősen emberiek. Ilyenkor érheti olyan élmény a nézőt, mintha a márványszobor hirtelen életre kelne. Vagy legalább egy-egy pillanatra meglátni vak szemében, hogy mégis látó.

Az Örkény Színházban Élektrát rendező Bocsárdi László éppúgy nemigen vesz tudomást az ókori görög drámaírók szemléleti, világnézeti és mentalitásbeli különbözőségéről, mint Kierkegaard. Bocsárdi és Sebestyén Rita dramaturg Euripidész és Szophoklész nyomán állította össze saját, egyéni, önállónak mondható verzióját. Konkrétan (a szöveget tekintve) és átvitt értelemben (lelkületileg) több ebben a változatban az euripidészi, mint a szophoklészi. Az új mű szerkezetileg különbözik mindkét elődtől: szűkebb, zártabb, tömörebb, redukáltabb. Elhagy olyan szereplőket, akikben Szophoklész és Euripidész nem egyeznek (például Élektra húgát, a Szophoklésznál megjelenő Krüszothemiszt, avagy a mükénei földművelőt, akihez Euripidésznél férjhez adták Élektrát), viszont behozza Szűcs Elemér képében a halottan is igen virgonc Agamemnónt. Másokat megerősít, gyarapít ez a feldolgozás (mint például a Fodor Tamás játszotta Nevelőt), Mácsai Pál Oresztészének felbukkanását pedig erősen késlelteti. Ezúttal nemcsak a címszereplő, vagyis Hámori Gabriella, de mi nézők is huzamosabb várakozás után találkozunk először a hazatérő öccsel.

Bocsárdi László rendezése lejjebbről, még nyomorultabb helyzetből indítja Élektrát, mint a görög klasszikusok. Szophoklésznál még csupán fenyegetés az, hogy Élektrát a zsarnok mostohaapa, Aigiszthosz megfosztja majd szabadságától. (Euripidésznél meg csak egyszerűen kiteszik a királylányt a palotából egy csúf mésalliance révén.) Az Örkény Színház színpadán Bartha József „talajvizes” díszletében Élektrát mintha máris fogságba vetették volna. Talán egy föld alatti csatornarendszer sötét, nyirkos helyisége ez, ahol a bosszúvágyó leány várja a várandókat, de lehet ennél elvontabb tér is.

A rendező egy napilapnak nyilatkozván megemlítette, hogy a várás témája izgatta ebben a drámában. (Rövid kitérő: a magam részéről némi hálás megkönnyebbülést érzek, amiért Bocsárdi várakozás iránti érdeklődéséből nem egy Godot-ra várva bemutató született.) Maga a várandósság egyébként is meghatározó eleme az előadásnak, hiszen a Kart négy állapotos nő alkotja. Bakos Éva, Bíró Kriszta, Kerekes Viktória és Zarnóczai Gizella szürke, testhez simuló, elasztikus plüssruhájukban első pillantásra meghatározhatatlan alakok; azt sem tudni még, jönnek vagy mennek épp, elölről vagy hátulról látjuk őket. Azután esztétikus hajladozások közepette valamelyest kitekintenek öltözékükből, amely, ha szükséges, úgy elrejti őket, mintha ott sem lennének. Az asszonyok terhe szinte bekeríti a címszereplőt. Négy nagy pocak provokálja folyamatosan Élektrát, a kényszerű szüzet. (Egyébként akad olyan pillanat, amikor arra gondolhatunk, hogy a hamarosan világra jövő négy gyermek nemzője talán épp a leölt Aigiszthosz, s a holttestet meglovagoló, nyálát csurgató Élektra maga is szívesen tartozna a rugdosó magzatukat simogató “özvegyi” asszonyok közé.) Ráadásul Szophoklésznál van Élektrának egy félmondata az anyjáról – miszerint most fattyút szülni készen áll –, amitől eszünkbe juthat, hogy a lemészárolt Klütaimnésztra is lehetne terhes. Ennyi kismamától körülvéve nem csoda, hogy Hámori Élektráját keserédes örömmel tölti el, ha anyját csapdába csalva legalább hazudhatja azt, hogy fiút szült.

Az eddigiek alapján már megállapíthatjuk, hogy az Örkény Színház bemutatója erősen hangsúlyozza Hámori Gabriella Élektrájának kiéletlen nőiségét. Pedig még nem is volt szó arról a sajátos, sokértelmű, erősen megterhelt testvéri viszonyról, amely őt Mácsai Pál Oresztészéhez fűzi. De erre úgyis kitérünk majd, hiszen ez az előadás legjelentősebb vonulata, valamint leginkább sikeres színészi (páros) teljesítménye.

Bocsárdi rendezéseit általában bizonyos kettősség jellemzi. (De lehet, hogy ha megpróbáljuk ezt kifejteni, még hármasság is lesz belőle.) Egyrészt rendkívüli empátiával és intelligenciával fedez fel és mutat meg jól ismert drámahősök között olyan emberi titkokat, viszonylatokat, amelyekre a néző/olvasó korábban esetleg nem is gondolt. Ugyanakkor szemlátomást nem szereti az ilyesmit hosszasan és közelebbről vizsgálgatni. Hamar kifordul, hátrább lép, s szívesen iktat a játékba eltávolító elemeket. Alighanem ugyanerre a célra használ olykor groteszk ötleteket vagy furcsa beszédstílust. Ahogy Fodor Tamás játssza a halász-vadász küllemű Nevelőt, az jellegzetes példája a Bocsárdi előadásaiban gyakran megfigyelhető színészi modornak. Fodor Nevelője nem annyira beszél – pláne nem beszélget –, hanem hangosan, kitetten, csöppet mesterkélten, szélsőséges dinamikával, vicces mimikával közöl és kinyilvánít. S ahogy ugyanő az Agamemnon sírján talált hajtincset mint valami ügyészségi corpus delictit, kis nejlonzacskóban dugja Élektra orra alá, például azt nevezhetjük szellemesen groteszk ötletnek. (“S miért is vetsz te egybe itt hajfürtöket?” – ez Hámori Gabriella csúcsmondata az előadásban.)

A szürkére sminkelt, orrát-szemét hajába törlő színésznő maximális erőbedobással azon dolgozik, hogy teljességében átélje Élektra frusztrált elszántságát, a fivérére gyakorolt pressziót és a leszámolást követő lelkifurdalást. Míg Mácsai Pál kedves pozőrből pillanatok alatt válik ázott ürgévé és tutyimutyi fickóvá, akiből Élektrának kell gyilkost faragnia, de gyors ütemben. Szép pillanat, amikor a lány ráadja testvérére a maga ócska blézerét, egyrészt mint száraz holmit, másrészt mint katonazubbonyt. (Az egy szál ruha, amiben a felkiáltójel-szerű Hámori a továbbiakban mutatkozik, pont olyan, mint amilyen Jászai Mari Élektra-jelmeze volt az 1890-es magyarországi ősbemutatón, a fényképek szerint.)

Mácsai Pál minden mozdulatából – például ahogy ültében összekulcsolja tarkóján a két kezét, vagy ahogy esetlenül bárdot ragad – egy tétova értelmiségi ironikus és önironikus ábrázolata sejlik elő. Pogány Judit szintén enyhe iróniával rajzolja meg Klütaimnésztrát, akitől Euripidész nem tagad meg némi igazat, amennyiben az asszonynak jó okai voltak leszámolni előző férjével. De most a darab által taglalt vagy érintett gyilkossági ügyekbe nem is folynánk bele, hiszen oly nehéz e vonatkozásban minimálisan is támogatni, vagy akár csak megérteni hőseinket. Mindenesetre Pogány Judit Klütaimnésztrája valóban hajlandó lenne megbékíteni a fortyogó Élektrát. Mint jó nagymama, még babaruhát is hoz ajándékba, amikor kisunokája születésének hírére ellátogat lányához. Ami ezután lezajlik, az két nő ízes veszekedése. (A Kar női ehhez a szcénához nem adják arcukat: maszkot húznak.) Pazarul bicskanyitogatóak azok a hangsúlyok, amelyekkel Pogány Klütaimnésztrája hagyatéki vitaként fogja fel Élektra szemrehányásait.

Máthé Zsoltnak Püladészként annyi szerep jut, hogy semennyi. Az előadás végén megkapja feleségnek Élektrát, s egy jókora taszajtással jelzi, hogy nem tartja majd nagy becsben anyagyilkos nejét.

Bocsárdi László munkáinak említett kettősége jobb esetekben – mint a legutóbbi görögjénél, a sepsiszentgyörgyi Antigonénál – kiegyenlítődik. Esetleg szembeszegülnek egymással a hatások, ami egészséges feszültséget teremt. E vízzubogással, meztelen zongorafutamokkal és szalonzene jellegű hárfamuzsikával kísért Bocsárdi-rendezésben azonban a Kar képviselte artisztikus szertartásosság legyőzi és háttérbe szorítja az előadás emocionálisabb rétegét. Azt, amelyet Hámori Élektrájának és Mácsai Oresztészének néhány emlékezetes jelenete fémjelez. Például egészen konkrétan eltakarja a négy vajúdó nőalak azt a sokértelmű utolsó pillantást, amelyet Mácsai vet a hátrahagyottakra, mielőtt végleg távozik. A produkció legmélyebb és legdrámaibb jelenete a testvérek búcsúja. Kétségbeesett szerelmesekként olvadnak össze újra és újra szenvedélyes ölelésben, hiába próbálja őket Fodor Tamás mindegyre szétválasztani. Végül Mácsai észbe kap, kibontakozik, és már menekül is innen a csatornán át, ahonnan jött. Ahogy visszanéz, tekintetében szám szerint legalább ötféle érzés kavarodik. Döbbenet, megvetés, vágy, sértődöttség, zavarodottság.

Bár görög dráma adta cikkünk tárgyát (nem is egy, hanem több), istenekről mégsem esett szó ebben az írásban. Az istenek semmilyen értelemben nincsenek jelen az Örkény Színház előadásán.

Stuber Andrea