Hullámok hátán

Hamvai Kornél: Castel Felice

Színhely: egy óceánjáró. (Nem Titanic.) A szereplők: négy férfi és négy nő. Egy kész páros, egy alakuló, valamint négy egyedülálló ember. (De nem lehetetlen, hogy a darab főszereplője voltaképp az a német utas, akiről csak annyit tudunk, hogy a vízbe vetette magát.) Drámaírói kurzus vizsgáján tétel lehetne az alaphelyzet. A megadott koordináták gondoskodnak arról, hogy tetszőleges típusú, karakterű, korú és múltú hősök terelődjenek össze. Mégpedig ott, ahol el sem kerülhetik egymást.

A Castel Felice szerzője, Hamvai Kornél 1958-ban bocsátja tengerre a maga szép nevű (Boldogság vár) hajóját, és evvel történelmileg meghatározza szereplőit, bár ez a meghatározottság késleltetve avatkozik bele a cselekmény menetébe. Biztos kézzel megírt, szolid, finom vígjátékként indul a dolog. Karakteres szereplők közt zajlanak frappáns, szellemes dialógusok, zömmel kettesben. Utóbb belép a konkrét drámai konfliktus, s egy irányba tereli a művet. Innentől kezdve nemigen fordul írói figyelem arra, hogy az egyhónapos szoros együttlét alatt miként alakulnak, változnak, mélyülnek vagy hidegülnek a magyar kivándorlók közti kapcsolatok. A második részre egyetlen relációban válnak fontossá a figurák: miként viszonyulnak ahhoz a szereplőhöz, aki egyik utastársuk állítása szerint ávósként gyilkolt 1945-ben. Ez a vád a bukkanó a darabban. Odáig (fölfelé) komédia, onnantól (lefelé) tragédia. Köztes állapotában transzformálódik kellemes, érdekes, biztonságos előadássá a Radnóti Színház színpadán.

Hamvai Kornél nem nevezi meg hőseit – divat ez mostanában –, csak a típusokat jelöli a szereplőlista. Férfi, Nő, Öregember, Öregasszony, Magyar, Hölgy, Vándor, Szépség. Ez a felsorolás még nem sokat árul el róluk, de ha mellétesszük a Radnóti előadásának színészlajstromát – Szervét Tibor, Szávai Viktória, Bálint András, Csomós Mari, Szombathy Gyula, Márton András és Marjai Virág – máris sejthető, hogy Valló Péter erős szereposztásban vitte színre a darabot. Feltehetőleg kedvükre való feladathoz jutottak a színészek. Az író két-három szereplő számára rendkívüli lélektani helyzetet teremt a hajóút során. Ezek a hősök nagy érzelmi-hangulati hullámvölgyeket és hullámhegyeket járnak be, amit főleg Szervét Tibor és Kováts Adél ábrázol igen plasztikusan és árnyaltan. Szervét Férfiját bizakodó és boldogító szerelmi felfokozottságában éri a váratlan támadás, amely a jövőjét, sőt egész létét fenyegeti. Fokozatosan jut el magában addig, hogy mindenáron szabadulni akar. Amolyan népi kollégistás, rövid ujjú fehér ingben ágál a fedélzeten, s fojtott indulatával úgy járkál fel és alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Száraz szájjal (gyakran megnyalja), égő tekintettel keresi a kiutat, a visszautat az újrakezdés lehetőségéhez. Mindvégig tagad ugyan, de amikor utolsó titkát elmondja a Nőnek, az felér egy beismerő vallomással. Ne felejtsük, A Férfi illegális kommunistaként a földalatti mozgalomban megtanulhatta a konspirálást, tudnia kell meggyőzően hazudni. Szervét alakításának erényéül tudhatjuk be, hogy a színész nem dönt egyértelműen a hős felől. Sem negatív, sem pozitív ítéletet nem sugalmaz a játékával.

A világ kicsiségének másik szenvedő áldozata a Kováts Adél játszotta Hölgy, aki Szervétben felismerte férje gyilkosát. Egy finom, rezervált, hűvös asszonyka válik itt kínlódó, rettegő, elátkozott nyomorulttá. Ő maga a sorscsapás, aki a légynek sem tudna ártani. Felelőssége teljes tudatában és a várható következmények ismeretében fedi fel a Nő előtt a Férfi kilétét. Bár ezt a teljes mértékben tudatos tettét nem könnyű összeegyeztetni ama későbbi kijelentésével, miszerint nem tudja, hogyan fog együtt élni a hajón történtek emlékével. De Kováts Adél alakításában olyan fokú érzékenység és fogékonyság jellemzi a Nőt, hogy ez is hiteles tőle.

A harmadik áldozat a Szávai Viktória játszotta Nő, akit emigráltában lep meg a szerelem és az esély a boldogságra. Azután mégis ezektől megfosztva lép partra Ausztráliában. Szávai alakítása zárt, visszafogott, lírai. Figurája vonzó megbízhatóságot sugároz, ugyanakkor körüllengi valami bánatos reménytelenség. Szinte nem is csodálkozunk azon, hogy ez szép, komoly nő veszít, és magára marad.

Valahogy a lista végére maradt a Magyar nevű hős. Pedig ő az, aki a lehető legkonkrétabban áldozat – el sem jut a másik földrészre, az élete útközben véget ér. Nem mondhatni, hogy különösebben megrendülnénk a vesztétől. Talán úgy vagyunk Szombathy Gyulával, ahogy ő maga mondja szerepe szerint a Magyarról: „énnekem az a problémám, hogy téves benyomást keltek.” Lehet Szombathy hősének erkölcsileg igaza, lehet nemes felháborodása és tisztességes kiállása, mégis hajlamosak vagyunk mulatságos hőzöngőnek látni.

A darab legtitokzatosabb alakja a Vándor, akiről nemcsak útitársai nem tudnak szinte semmit, de mi nézők sem. (Az olvasók pedig még kevesebbet. Hamvai drámakötetében nem szerepel az előadásnak az a szövegrészlete, amikor a Vándor a börtönélményeiről beszél a Hölgynek.) Márton András vörös garbós, vörös pólós, elegáns Vándora amolyan negatív Luka (az Éjjeli menedékhelyből), akinek racionális érvei, okos reakciói inkább provokatívan hatnak a szereplőkre, mint megnyugtatóan. Lehet, hogy távoli rokonságban áll az Ördöggel. A Molnár Ferencével legalábbis. (Van Márton András körül egy plusz rejtély: vajon mit tenne az idei POSZT versenyprogramját válogató színész, ha esetleg mindenki úgy gondolná, hogy a Castel Felicének ott a helye a fesztiválon?)

Üde színfolt kategóriájú résztvevője a játéknak a Szépség nevű szereplő, aki Marjai Virág alakításában idővel – vagyis a bemutatón talán még nem, de később, az ötödik előadáson – már nemcsak egyszerű és bájosan butácska, de természetes és meggyőzően repdeső is.

A fennmaradó két szereplő személyes kedvencem. Bálint András és Csomós Mari házaspárja negyvenkét évi közös életet visz magával az új hazába. Derűs zsörtölődés jellemzi őket és a szomorú meggyőződés, miszerint elrontották egymás életét. Szeretet és szeretetlenség, egymás igénylésének és elviselhetetlenségének bonyolult képe sejlik elő. Bálint Öregembere száraz, korrekt, esendő, vigyázni való. Csomós Öregasszonya rezignált, hepciás, nőiesen következetlen, féltendő. Amikor a két színész a Nem félünk a farkastólt játszotta tíz éve – de talán húsz évvel azt megelőzően, már a Befejezetlen mondatban is –, ugyanígy festettek. Mint akik rosszul döntöttek, amikor egymást választották, mégsem cserélnének senkivel.

A Radnóti Színház előadása – a kis színpad adottságainál fogva – semmit nem tud érzékeltetni a helyszín tágasságából (ami a tizenkétezer tonnás óceánjárót illeti), legfeljebb a végességéből. Igen szűkös a szereplők mozgástere Horgas Péter díszletében, főleg azok számára, akik jelen vannak, de épp nem játszanak. Olykor kifejezetten abszurd helyeken kell időzniük: lerövidített ágyakon, kuporgós magaslaton, esetleg deréktől felfelé láthatatlanul. A színpadkép legbarátságtalanabb eleme a korlát, amely végighúzódik a színpad elején, s rendszeresen kitakarja az ülő szereplők szemét vagy száját. Ez ugyan zavaró kicsit, de valahol mégis beleillik a képbe. Végtére is mindennel így vagyunk: sosem láthat, hallhat, tudhat, érthet eleget az ember.

Stuber Andrea