Látja az isteneket

Beszélgetés B. Fülöp Erzsébettel

– Mit jelent a B betű a nevedben?

– Férjet. Régóta vagyunk együtt, és ez is belejátszott abba, hogy marosvásárhelyi színésznő lettem. Amikor 1994-ben elvégeztem a főiskolát, az osztályunk zömét Kolozsvárra vitte Tompa Gábor. Öt évet töltöttem nála egy erős társulatban, alapos műhelymunkával. Komoly alapokat és biztos értékrendet kaptam ott, meg némi munkamániásságra is szert tettem. Idővel azonban belefáradtam az ingázásba – napi négy órát utaztam Vásárhely és Kolozsvár között –, s hazaszerződtem. A marosvásárhelyi színház szintén jó társulat, épp csak hiányzik a közepéről egy állandó rendező, aki köré csapat épülhetne. Szinte minden évben dolgozhatunk viszont olyan vendégrendezővel, akivel igazán érdemes. Két éve például Bodó Viktorral csináltuk Füst Milán Boldogtalanokját.

– Hát igen. Az én B. Fülöp Erzsébet-képemet az a Húber Rózsi-alakítás határozta meg, de alaposan.

– Szerencsém volt azzal az előadással, a szereppel. Jártunk vele fesztiválokon, még UNITER-díj jelölést is kaptam érte. De nem ez a lényeg, hanem hogy nagyon izgalmas volt Bodó Viktorral dolgozni. Igen kreatív rendező. Jövőre hátha újra jön hozzánk.

– Háromszor láttunk most Kisvárdán. A Cseresznyéskertben, A szökésben és a Valahol Szecsuánban című előadásban. Történetesen mindhárom darabot nő rendezte.

– Szeretek rendezőnőkkel dolgozni. A férfi rendezők konstrukciójában általában nehezebben találom meg a helyemet. Mindig irigylem Bogdán Zsoltot, amikor látom, hogy neki ez mennyivel könnyebben megy. Hanem például a Cseresznyéskert esetében én voltam az első, aki „ráharaptam” Andreea Vulpe gyerekszobás koncepciójára. Hogy például bele kell simulnom a tapétába, én magam legyek a fal, a ház szelleme. Az ilyesmi felvillanyoz. Imádom a furcsa, groteszk elgondolásokat, s színészileg bármikor szívesen hajlok a szélsőséges, különös megoldásokra. Bár a fura, netán érthetetlen gesztusokkal persze vigyázni kell. Ismerjük azt a jelenséget, amit röviden abban a reakcióban foglalhatnék össze, hogy „Nagyon érdekes ez a színészi gesztus, de küldd be levélben!”

– A szökés bohócos szerepe testhezálló?

– Remekül szórakoztunk a Patkó Éva irányította próbaidőszak alatt, élveztük az imprózást, röpködtek az ötletek. Egyáltalán: a színészi szervezetemnek nagyon jót tett, hogy öt év után újra találkoztam a színpadon Bogdán Zsolttal. Ezt követően a Barabás Olgával való újbóli munka is jól esett. Évekkel ezelőtt játsztam nála a Példás történetben, már az is példás történet volt. Szeretek Olgival dolgozni, kíváncsivá tesznek az elgondolásai a darabokról. Ebből a Szecsuániból például kihúzta az isteneket. Jóllehet úgy véli – úgy véljük –, hogy ez a mi előadásunk hisz az istenekben. Csak nem mutatjuk meg őket testi valójukban, mert a megjelenítésük elkerülhetetlenül ironikus lenne. Én mint Sen Te, látom az isteneket. Vagy legalábbis szeretném látni őket, azért kémlelem mindig az eget. Öt hónapig játszottuk az előadást úgy, hogy felnézegetek olykor, azután Olgi behozta még azt a különös kargesztust, amit többször megismétlek. Székely látnokasszonyok vallomásaiban olvasta, hogy történnek velük furcsa testi elváltozások. Erről jutott eszébe, hogy Sen Tében is mutatkozzon meg a fizikai fájdalom. Ebben szintén az istenek jelenléte nyilvánul meg. 

– Én még nem láttam ilyen Szecsuánit, ahol a címszereplőnek mintha Sui Ta figurája lenne a sajátja, s inkább Sen Téért kell megdolgoznia. Úgy tűnt, hogy Sui Ta hangja a tiéd, és a Sen Téét kellett „felvenned”. Nekem ez tetszett. Igazán eredeti ötlet.

– Valóban úgy történt, hogy Sui Ta figurájára azonnal rátaláltam, Sen Tét meg sokáig kellett keresgélnem. Nem tudom, miért. Talán mert a Sen Téknek ma olyan kicsi az esélyük a világban. Ezt az előadást egyébként harminc férőhelyes nézőtérrel szemben játsszuk otthon, általában zsúfolt ház előtt, sőt mindig akadnak nézők, akik látni már nem látnak semmit a színpadból, csak hallgatnak bennünket. A tapasztalat az, hogy megrendíti őket ez a történet. Néha nem is szívesen kezdenek el tapsolni, s előfordult, hogy valaki szóvá tette: hogy vagyunk képesek mosolyogni a tapsnál? De hát kell az a mosoly a végén, nem?

Stuber Andrea