Stuber Andrea

Mese mese mát(i)ka

Kárpáti: Első éjszaka avagy…

Örkény Színház

színikritika

Kritika

 

Mese mese mát(i)ka

 

Úgy fest, hogy a mai magyar színházban Kárpáti Péter a mi nagy mesemondónk. Mesemondása általában reflektív és asszociatív – igényel valami kézzel fogható és szemmel falható alapanyagot. Ez azután beindítja a szerző fantáziáját, amely innentől kezdve nem ismer határokat, legalábbis olyan határokat nem, amelyeket a színpadi megjelenítés korlátai jelenthetnek.

Kárpáti Péternek hosszú az írói keze és sokfelé elér. Ámbár lehet, hogy nem is ő maga akad darabjai betűkből épült tárgyaira, hanem inkább maguk a témák találják meg őt valahogy. Az elmúlt tíz évben született és közönség elé került művei mindenesetre változatos területekről származtak el (vagyis származtak bele Kárpáti oeuvre-jébe): Ámi Lajos mesegyűjteményétől a képregény-irodalmon át, haszid zsidó történeteken keresztül az Ezeregy éjszakáig. Ez utóbbi a legújabb Kárpáti-bemutató, az Első éjszaka avagy utolsó forrása.

Az Ezeregy éjszaka az arab világból érkezett hozzánk – ámbár az ősanyaga egy perzsa mesegyűjtemény, s maguk a szereplőnevek is perzsák –, majd ifjúsági irodalomként honosodott meg. Nyilván e hagyomány szellemében nem is igen szokták kiadni nálunk a mesék (viszonylag) teljes tárát, inkább csak afféle „korhatár nélküli” cimkéjű válogatást. Amely nem tér ki például olyan részletekre, hogy egy királyi férj milyen bűnöket torol meg a felesége(i) kivégeztetésével. Hát jó, mindegy, béke porai(k)ra, a lényeg úgyis a láncmese és a keretelbeszélés boldog vége:

„Ő (tudniillik a Sehrezádét kifogó Sahriár király) és országának népei jólétben, örömben, gyönyörűségben és boldogságban éltek, míg el nem érte őket az örömök elrontója és a kötelékek felbontója: a halál” – ez az Ezeregyéjszaka-sztori vége. S talán ennek az utolsó mondatnak az utolsó szava, a halál volt ihletője Kárpáti Péter szorgalmasan mesés színdarabjának, melynek igazi tétjét csak a végső jelenetben ismerjük meg. Akkor, amikor kiderül, hogy Sehrezád átvitt értelemben mesélt a halál ellen, az életért, egy negyven éve tartó, meghitten sejtelmes férfi-nő kapcsolatban. Meg kell mondanom, hogy az alaphelyzetnek e finoman áthangolt verzióját én sokkal életszerűbbnek érzem, mint az eredeti mese szituációját, mely szerint egy férfi gyilkos szándékával eredményesen szembe lehet szegezni önnön kíváncsiságát. Vagyis hogy egy férfi azért nem tesz meg valamit, amit elhatározott, mert nem bír nyugodni afelől, hogy vajon mi a vége néhány száz történetnek. Efféle leküzdhetetlen érdeklődés más emberek dolgai iránt talán inkább támad nőkben, mint férfiakban. Azt viszont készséggel elhiszem, ami Kárpátinál esik meg, hogy ugyanis a Király végül nyűgösen kifakad: „negyven éve beszél, karattyol, be nem áll a szája, nincs egy éjszakám! Negyven éve locsog-fecseg!”

Mint tudjuk, Az Ezeregy éjszaka esetében 1001 éjszaka, vagyis hozzávetőleg 2,7 év, illetve nagyjából 32 hónap telik ki Sehrezád mesélőkapacitásából. (Ez idő alatt egyébként három fiút szül potenciális hóhérjának.) Voltaképp érthetetlen, hogy ha eddig kitartott, miért nem folytatja tovább az éjszakai szeánszokat. Kárpátinál viszont maga az elmúlás fog véget vetni az ifjonti zsongásból bódító hétköznapi (hétközéji) mesketélésbe olvadó szerelemnek. Végtére is talán épp ez a titka a frissességét megőrző, a hosszú távot is jól bíró, boldog párkapcsolatnak: a folyamatos, szüntelen párbeszéd (pármesélés).

Az alaphelyzetből kiindulva – miszerint sokadik egyéjszakás kalandja után, szokása szerint, hajnali lefejeztetés útján kíván megválni esedékes partnerétől az idő királya – matrjoskaszerűen bontódnak ki egymás után a mesék. Kinyílik egy mesedoboz, abban egy újabb mesedobozka rejtőzik, és így tovább. Ez az eljárás az ősbemutató színhelyén, az Örkény Színház kis színpadán okoz némi bájosnak mondható túlzsúfoltságot, ami idővel megszűnik, mivel a történetfonál tulajdonképpen úgyis meg-megszakad, olykor összegubancolódik, sőt a második részre mintha el is tűnne. Talán ez a gabalyodás belejátszik abba, hogy az egész vállalkozás – a darab és az interpretálása – alig tud fölébe menni egy kétségkívül kedves, játékos mesedarab szimpla kvázi-gyerekelőadásának. A meghaladás a tíz óráig tartó este utolsó perceiben történik meg. Amikor az egyszerre lírai és drámai végső jelenet alatt a néző hirtelen belelát a szereplők idejébe. (Esetleg a sajátjába is.)

Novák Eszter színes rendezése – mindenekelőtt a produkció képi világa: Khell Zsolt díszlete és Zeke Edit jelmezei által – frappánsan és tetszetősen vegyíti a mese egzotikus világát avval a jelen idejű Kelet-képzettel, amely a pesti emberben megfoganhatott a tapasztalatai alapján, s alkalmasint meghatározó szerepe van benne a 3 testvér büfé meg a Bahia boltok miliőjének. Ez a fineszes kétszínűség talán képes lenne jobban szolgálni azt is, hogy maga a játék egyfelől szertelenebb és elementárisabb legyen, másfelől viszont itt-ott komolyabban ráismertessen bennünket az emberi viszonyok tartalmaira. Még akkor is, ha a színdarab egy-egy része – mint például Umáma és a Borbély kettőse – egyszerű, ámbár elnyúló kabaréjelenetnek hat csupán. És már csak azért is, mert Novák Eszter – mint az például a hangvételében házastársi kettősként intonált első jelenetből kiérződik – rendezőként bizonnyal tudna izgalmasabb híreket hozni a férfi és nő közötti végeláthatatlan mezsgyéről.

Az Örkény Színház kiváló színésztársulata nyilvánvaló örömmel vetette magát ebbe a nem feltűnően sokat követelő munkába, amelynek során inkább jelenetek kitöltését kell elvégezniük, mint bonyolult jellemek ábrázolásán vagy szerepívek felépítésén fáradozniuk. Ki-ki megtalálja, hogy mivel adhat egyéni ízt, markáns vonást színpadi figurájának. Derzsi János remekül ejt el laposan, taktusra poénokat. Honti Györgynek a búsongó magába feledkezéseit lehet kedvtelve nézegetni. Széles László virul hősének vehemens vezérkedései közepette. Czukor Balázs az összeverődő térdeivel, az egymásba gabalyodó kezeivel, sötét szemealjával, zaklatott testtekeredéseivel teszi Umámát mulatságossá. Élénk, temperamentumos és vonzó Járó Zsuzsa Átikaként. De a legelragadóbb az a lányos huncutság, asszonyi kedély, színészi humor, ami a Sehrezádot játszó Kerekes Évából buggyan ki. Az ő estéje ez.

Stuber Andrea