Tragoediák magyar nyelven

Harold Pinter: Étellift (Szabadkai Népszínház)

Fordító: Elbert János. Díszlet, jelmez, dramaturgia: Szőke Attila és Pálfi Ervin. Szereplők: Pálfi Ervin, Szőke Attila, Ralbovszki Csaba.

Spiró György: Csirkefej (Szabadkai Népszínház) Díszlet, jelmez: Kovács Yvette. Rendező: Telihay Péter. Szereplők: Karna Margit, Péter Ferenc, G. Erdélyi Hermina, Kovács Frigyes, Vicei Natália, Pálfi Ervin, Szőke Attila, Csernik Árpád, Mess Attila, Sziráczky Katalin, Pesitz Mónia, Ferenc Ágota.

David Harrower: Kés a tyúkban (Szabadkai Népszínház)

Fordító: Varró Dániel. Zene: Bakos Árpád. Jelmez: Izrael Edit, Diszlet, rendező: Fekete Péter.

A két végén fogták meg a drámairodalmat a szabadkaiak, amikor budapesti vendégjátékra jöttek. A Szabadkai Népszínház három kortárs színdarabbal érkezett a Tháliába, a szintén szabadkai Kosztolányi Színház pedig az egyik legelső magyar színművet, Bornemisza Péter Magyar Elektráját hozta mutatóba. (Ez utóbbi produkció ugyan nem tartozik szorosan tárgyunkhoz – hiszen a Szabadkai Népszínház vendégjátékát taglaljuk –, de mivel a négy előadás szereposztásában akadtak átfedések, így az ifj. Szloboda Tibor rendezte Tragoedia is gazdagíthatta a Szabadkai Népszínház társulatáról szerzett tapasztalatainkat.)

Az 1945-ben alapított Szabadkai Népszínház elmúlt másfél évéből kínált ízelítőt a budapesti fellépéssorozat. Harold Pinter Ételliftje még a 2003/2004-es évad első bemutatójaként került közönség elé, ámbár nem először. Eredetileg három színinövendék vizsgaelőadásának készült Hernyák György irányításával, és merem remélni, hogy ötöst kapott rá a Bent és Gust játszó Pálfi Ervin és Szőke Attila. A harmadik szereplő, Ralbovszki Csaba meglepetésként és slusszpoénnak érkezik. Dokumentálnám a darabhoz képest váratlan végkifejletet: miután Ben (feltehetően) parancsot kap kollégája, Gus likvidálására, és el is végzi a dolgát, megjelenik Ralbovszki Csaba képében egy hasonszőrű gengszterfigura. Sötét öltönyös, napszemüveges, hátrafésült hajú, lófarkas személy, akárcsak a Szőke Attila által játszott, agyonlőtt Gus volt. Az új fiú fenyegetően leül Bennel szemben, aki épp nekilátott az ételliften érkezett bónusz sültcsirke elfogyasztásának. Pálfi Ervin szájában megdermed a kilógó húsdarab, s erre a baljós képre ereszkedik rá az előadásvégi sötét.

A Pálfi Ervin és Szőke Attila által gründolt produkció úgy vackolódott be a Thália Új Stúdiójába, hogy előtte még a kisszínházon is kisebbített kicsit. Szembe kerültek egymással a nézők, s köztük jószerével csak egy vékony sáv szolgál játéktérül. Egy asztalka áll előttünk, a két oldalán egy-egy kényelmetlennek látszó, magas támlájú, zárt fotel, amelyben el lehet veszni. (Kakaskodás közben el is tűnik benne Gus, amikor a fejét belenyomja Ben. Szinte visszhangzik, ahogy a legyűrt fiatalember kiáltozik szorult helyzetében.) Kilóg a síkból a sáv végén a jelzésszerű konyha, illetve mellékhelyiség. Számos lim-lom hever mindenfelé, s a szélen magasodik egy négyszögletes oszlop – mint a szemétledobó, olyan –, amelyben az étellift közlekedik. E lepusztult, ócska lakásban vár a két bérgyilkos arra, hogy akcióba léphessen. Nem először dolgoznak együtt, rutinosan huzakodnak, szórakoztatják és idegesítik egymást. Feszült unatkozásuk közben locsognak, vitatkoznak, problémáznak, cigarettáznak. (Jelentős dózist adva füstből a nézőtéri aktív és passzív dohányosoknak.)

Pálfi Ervin Benje az önjelölt vezér kettejük között. Külseje, fellépése arra vall, hogy jólfésült stréberrel van dolgunk, aki mindent alárendel annak, hogy a megbízó megelégedésére teljesítsék küldetésüket. Bizonyos intellektuális fölényt érzékeltet társával szemben, amelyet mi nézők megkérdőjelezünk ugyan Ben keresztrejtvényfejtő teljesítménye alapján, de Gus láthatólag elfogadja, miközben persze berzenkedik is ellene. Szőke Attila játszotta Gus a lazább, primitívebb és alárendeltebb kettőjük közül. Hosszú hajú, fülbevalós figura, aki western- és gengszterfilmekből (Tarantino!) tanulta a módit, a pisztoly forgatását, a vetődést és hasonló trükköket. Mozgáskarakterében, típusában és tónusában nem is sokban különbözik ez a figura attól, akit Szőke Attila másnap a Csirkefejben játszik majd, ahol Haverként ismét Pálfi Ervin, vagyis a Srác „utánfutója” lesz. De előbb még zárjuk le az Étellift estéjét, amikor is két ügyes fiatal színész karaktert rajzolt tehetségesen. Szőke elsősorban a testtartásával dolgozik – bár az arcvonásai is el tudnak durvulni, ha kell –, míg Pálfi mindenekelőtt a fejtartásával és a tekintetével. Ugyanígy jellemeznek hasonló, mégis másféle alakokat Spiró György tragédiájának előadásában.

A Csirkefej nyilván reprezentatív bemutatója a szabadkai színháznak. 2004 októberében került színre Telihay Péter rendezésében, hadra fogva a társulat legjobb erőit. (Ferenc Ágota Újvidékről érkezett vendégnek a Bakfis szerepére.) A Kováts Yvett tervezte, roncsokból, lomokból, múlt időből összeszőtt játéktérben egyenetlen előadás zajlik. Olykor döcög, máskor leül, majd felemelkedik, nekilódul a játék. Spiró e darabjában szinte egyenrangúan jelentős feladatokat kínál a színészeknek. Ha a játszó személyek teljesítményét rangsorolni kellene – nem kell egyébként, de miért ne? – akkor jómagam feltétlenül Pálfi Attila Srácát és G. Erdélyi Hermina Nő-alakítását tenném a lista élére. Pálfi Attila Sráca láttán a házbéliek rendre elcsodálkoznak, hogy mennyire megnőtt, pedig nem nagy. Ettől még kisebbnek és esendőbbnek látjuk, mint amilyen. A fiú abból a nevelőintézeti világból jön, ahonnan még ide is vissza lehet vágyni, ebbe az ócska házba, sivár udvarba, ezek közé a leromlott emberek közé. A szabadkai Csirkefejben nem a macska és nem a Vénasszony az az áldozat, aki iránt részvét ébred bennünk, hanem ez a szeretetéhes fiú, akit a barátja nem ért, az apja nem szeret, az anyja pedig meg sem néz. Pálfi Ervin Srácának esengő tekintete spirituálisan összefonódik a Vénasszony felbuzgó istenkeresésével. Miközben rendkívüli érzékenysége kis híján dramaturgiai bonyodalmat okoz az események menetében. Hiszen ennek a tiszta szemű, ép érzékű Srácnak fel kellene ismernie az apja és a Vénasszony között folyó anyagi vita igazi természetét. Mármint azt, hogy az Apát a nevelési segély megszerzése motiválja a gyereke otthon tartásában. Pálfi Srácát tehetetlen düh és feneketlen csalódás ragadja tettlegességre. Voltaképp eltéveszti a ház, illetve lakásszámot. Alighanem az apját kellene agyoncsapnia, akit Kovács Frigyes hozzávetőleg abban a hangnemben szólaltat meg, amelyet az operaénekesek használnak prózában.

G. Erdélyi Hermina karakterformáló képességét külön bekezdésben szeretném méltatni. Már önmagában véve az is hibátlan, ahogy a Nő belülről rágja a száját. De minden további apró jegy találó és jellegzetes: például a beállásai az udvaron, ahogy a két karjával összefogja magát, ahogy a kezével az arcán babrál, ahogy a lábát ki- és becsúsztatgatja a magas sarkú papucsban, vagy ahogy bulvárkíváncsisággal ráhajol a Vénasszonyra, s kérdezgeti a kivégzett macska állagáról. Valamennyi nüansz pontos és beszédes: tökéletesen kiismerjük ezt a nőt, akinek a garázsát kell nézegetnie, ha úgy akarja érezni, hogy a többiekhez képest mégiscsak vitte valamire. (Ugyancsak feltűnő szakszerűséggel hoz a színésznő egy egészen más karaktert a Magyar Electra előadásában. Ott Electra húgát játssza, aki eredetileg öcs ugyan, a szabadkaiaknál viszont egy bicebóca, sükebóka lány, aki azért hajlik meg családtagjai különböző akarata előtt, hogy elfogadtassa, megszerettesse magát.)

Számos jót elmondhatunk a többi szereplőről is. Hiszen ott van a Vénasszonyt játszó Karna Margit, aki nagy erejű színésznő, bár az erejével ebben az előadásban olykor talán bánhatna gazdaságosabban és differenciáltabban. Tank jelleggel nyomuló öregasszonyt formál, akire nem csupán a flaneling maradt az urától, hanem némi férfias erőszakosság is. Erős érzelmeket fejez ki a hangjával, széles skálán szólaltatja meg a hősnő fájdalmát és felismeréseit. Szép munkát végez Csernik Árpád és Mess Attila a Törzs és a Közeg párosát megjelenítve. Csernik józan paraszti észt és empatikus készséget mozgósít a figurához, Mess Attila meg háttal állva is rendkívül plasztikusan tud „semmit sem csinálni”. Péter Ferenc Tanárjáról már a frottírköpenye is szinte mindent elárul – ámbár az is markáns jellemrajz, ahogy a macskát gyászoló Vénasszonyt pátyolgatva az egyik lába itt, a másik pedig ott: a leesett papucsa után tapogatózik. Meglepőnek mondható Pesitz Mónika Csitrije, aki szemre egy másik, jobban szituált világból érkezett ide, s árnyalatnyi utalást sem tesz arra, hogy ott különbül mennének a dolgok. Az Anyát játszó Vicei Natália – ahogy hosszan, némán színre támolyog, nem akármilyen antré! – a nő lepusztultságát tompasággal, lelassult létritmussal és vontatott beszédmóddal jellemzi. Ez utóbbi vonásában közös a figura a napszámosnővel, akit szintén Vicei Natália alakít a szabadkaiak harmadik produkciójában, a Kés a tyúkban című színdarabban.

David Harrower darabja 2004 májusában került közönség elé, s a tavalyi évad legsikeresebb szabadkai bemutatójának számít. Világot járt rendezője, Fekete Péter finom stilizáltsággal állította színpadra a balladisztikus történetet. A Kés a tyúkban a budapesti vendégjátékon a Thália nagyszínpadának forgójára települt, szimmetrikusan elosztva és kitöltve a kör alakú teret. (A Thália Színháznak egyébként alapjáraton is van valami végtelenül izgalmas, ígéretesen színházi jellege azoktól az apró fényecskéktől, amelyek a nézőtér fölött, a magasban villognak titokzatosan.) A bal térfél Csikós William földművesé – itt búzaszínű minden, a zsákok, a zsákvászon ruhák, a lejtős fekhely. A jobb térfél lisztes fehérben úszik, s a két oldal között csigás kötélrendszer teremt olykor konkrét összeköttetést. A játékot körbesétálja és körbezenéli Bakos Árpád, aki a maga kigondolta dallamokkal, dallamtöredékekkel vagy végső soron akkurátus zajcsinálással hoz létre atmoszférabarát hangkulisszát a mélabúsan esztétikus előadáshoz.

Két férfi, egy nő. A molnár Katkó Ferenc. Alakításában tetten érhető részint az a nyers erő, amelyet a színész a Magyar Electra Aegistus királyaként is elénk tárt, részint pedig egyfajta sorsszerű elgyengülés, amellyel megadja magát a nő iránti vonzódásnak. Vágyakozó remegése, tekintete az odaadásról mesél. Egy nagy darab férfi, aki nem felfalja szemével a nőt, hanem saját magát kínálja felfalatásra a pillantásával. Hozzáillő vetélytárs a Csernik Árpád megformálta Csikós William. Csernik a kortalan és univerzális színészek közé sorolható. Érvényesnek mutatkozott a Magyar Electrában heves Orestes királyfiként, színesen és érzékenyen élte meg a Csirkefej edzett, nagy tapasztalatú rendőrét, és könnyedén elfogadtatja magát a lovakhoz húzó, földszagú, egy tömbből faragott parasztember szerepében is. Vicei Natália alakítását elismeréssel illethetjük mint korrekt színészi teljesítményt, ám lenyűgöző alkati vagy személyiségbeli egyezésről – amit a sajtóelőzetesekben emlegettek, némiképp bizarrnak mondható „szinte önmagát játssza” fordulattal – nem számolhatunk be. Tisztán, pontosan ábrázol a színésznő, ám az egy pillanatig sem érződik, hogy a főhősnő naivitásából, együgyűségéből, tudásvágyából, álom- és ösztönvilágából, zártságából, majd kinyílásából bármi is belülről jönne, erőteljesen hatna, sugározna kifelé.

A szabadkaiak vendégjátékának sok volt a halottja. Mindegyik produkcióban öltek, folyt a vér, hullott az ember, áldozatok maradtak a színen. Persze a világ drámatermésének jelentős része gyilkosság körül forog. Hogy a szétszakadt egykori Jugoszláviában élő és dolgozó magyar színházcsinálók pont ebből a részből merítettek, az lehet véletlen. Vagy nem véletlen.

Stuber Andrea