Kritikai kiadás

Fémvázas emelvények. Piros neonok. Dübörgő popzene. Trappoló tömegek. Rikító hatások. Nyers egyértelműségek. Akkor ez Bodolay. Mi más?

A kecskeméti Katona József Színház Rómeó és Júliájában fekete ruhás, kapucnis, napszemüveges, bakancsos Rómeó (Makranczi Zalán) együtt menetel hasonszőrűek alkotta bandájával, Király Attila tar fejű Mercutiójának vezérlete alatt. Ez a társaság inkább hat közönségesnek, vadnak és félelmetesnek, mint fiatalosnak és könnyelműnek, de miért ne lehetne ilyen rémisztő egy mai Montague-aranyifjakból álló kompánia? Legfeljebb a néző nem érti, mit beszél Papp János színészi túlzásokból építkező Capuletje, amikor megfékezi Tybaltot, ekképpen méltatva Rómeót: „Rendes fiúnak mondják mindenütt,/ és városszerte tisztelik sokan.” De hát Bodolay Géza elképzelésében úgysem igen akad senki ebben a sötét Veronában, akit különösebben tisztelni lehetne. A fehér öltönyös városvezető, Escalus herceg – a szakszerű Sírkó László – valószínűleg korrupt. Rokona, a Júliára hajtó Paris (Pál Tamás) igazi bájgúnárnak mutatkozik. A csinos, kiskosztümös Capulet-anyuka (Balogh Erika) láthatólag a saját unokaöccsével, Tybalttal (Széplaky Géza) csalja az urát. Júlia dajkája (Kubik Anna) pásztorórára jár a lelki pásztorhoz. Mindez erős, félreérthetetlen, helyenként bődületesen közhelyszerű gesztusokkal hozatik a kedves néző tudomására. Bodolay egyébként is mindent megjelenít, amit lehet, és – néhol szellemesen – azt is, amit nem lehet. Két fehérre meszelt arcú alak (Flórián Antal és Gulyás Zoltán) elszerepli a szerzői instrukciókat. (Utóbb halvajáróként is felbukkannak.) Még a lábjegyzeteketre is sor kerül, a Baltazárt megformáló Bori Tamás kontrabasszus előadásában. (Épp csak az oldalszámokat nem játsszák el.) Maguk a hősök, a figurák, a szerepek azonban meglehetősen körvonalazatlanok maradnak. Bodolay Géza a legkevésbé azon ügyködik, hogy szereplőit színpadi helyzetekbe hozza. Így tehát bizonyos külső jegyeket láttamozhatunk csupán. Makranczi Zalán jó kiállású, hősi alkatú ifjú, akiben ez idő tájt a lazaság felszabadító jellegű harcot folytat a görcsösséggel. A bájos, copfos Gidró Katalin egyenetlen teljesítménye a megkerülhetetlen dilemmát veti fel: a fiatal színésznő nem rendelkezik olyan eszköztárral, tapasztalattal, szaktudással, amilyet Júlia szerepe megkövetel. Mire birtokában lesz mindennek, amire szükség van, talán túl lesz azon a koron, amikor Shakespeare-hősnőjét ráoszthatják még. E pillanatban a lábával játszik a legkifejezőbben: ahogy maga alá húzza, vagy ahogy az összevont térdei alatt a két lába külön életet él. (Hanem milyen ragyogó másnap ugyanitt, a Thália színpadán Gidró Katalin a tatabányaiak Szerelem című előadásában!)

Kubik Anna azt a feladatot kapta, hogy harsány, vastag hangú Dajkát adjon, aki bejáratos Lőrinc barát cellájába és ágyába, s általában flaskát is hord magával. Nem látszik különösebben élvezi dolgát a színésznő. Főként a féktelen hahotázásai hatnak falsul. Üdítő oázisként értékelhetjük Kőszegi Ákos jelenlétét, aki a körülmények ellenében meggyőző realista színjátszást művel Lőrinc barát szerepében, mindentudó mosolyokkal és hitelesnek látszó felindulásokkal. Ebből őt semmi ki nem billenti, úgyhogy jóleső érzéssel nekitámaszkodhat a néző, akinek előadás közben esetleg elvész a talaj a lába alól.

Legyen kerek perec: nekem ez a produkció nem tetszett. Nem gondolnám azonban, hogy nemtetszésem többet nyom a latban, mint a tizenévesek százainak tetszése.

Stuber Andrea