Stuber Andrea

Egy meg nem váltás története

Koljada: Murlin Murlo

Szabadkai Népszínház

színikritika

zsollye.hu 2005.VII.13.

 

Egy meg nem váltás története

 

A Szabadkai Népszínház Murlin Murlo-előadásában minden beszédes. Maga a lakás – Szilágyi Nándor díszletterve –, ahol mi nézők is mintha vendégek lennénk a zsúfolt szuterénban, amelynek ablakai a járókelők lábaira néznek. Az albérlő számára függönnyel leválasztott ágy. A magasban tátongó ablak, ahonnan egy hallgatag öregasszony folyamatosan mozizza a háziak életét. A plakát a falon: cirill betűs hirdetménye a Van, aki forrón szereti című filmnek, Merilin Monro, Dzsek Lemon és Toni Kurtisz mosolygó triásza. A hihetetlen tárgyak, amelyek bizonyára az otthonosság érzetét keltik az itt lakókban: művirágok, képek. Kedvencem az ajtó fölé szerelt kicsinyített műszarvastrófea, melynek orrából csilingelő lóg le.

Környezettanulmánnyal érnek fel a Kreszánkó Viktória válogatta ruhadarabok is. A lépcsőn felejtett cipők. A sokszoknyához felvett sportzokni. Olga (Pesitz Mónika) csónakkivágású felsője, amelyből kilátszik a kopott, színevesztett melltartópánt. Mihail (Mezei Zoltán) papucsa. Irina (Vicei Natália) megszaladt fekete harisnyája, zöld fülklipsze, tulipiros haja.

A színpadon hétköznapi beltenyészet. Kisszerű, nyomorult élet, szomorú, reménytelen emberek. Az érkező zsíros hajú, szemüveges Alekszej (Kálló Béla) lenne kiszemelve a Megváltó szerepére, de a megváltás technikai okok miatt elmarad. Nem ő fogja felemelni magához a többieket, hanem a többiek húzzák le őt. Ez egy ilyen meg nem váltás történet Nyikolaj Koljadától.

A színmű előadásának megvan a maga szép emlékezetű, hazai előzménye.  Kaposváron mutatták be valaha, az volt Radoslav Milenkovic első magyarországi rendezése, Varga Zsuzsa és Anger Zsolt első komoly sikere. Hernyák György szabadkai színrevitele szintén az emlékezetes esték kategóriájába tartozik. Megőrzik az annalesek is, hiszen a produkció elnyerte – méltán – a Határon túli Magyar Színházak XVII. Fesztiválja fődíját Kisvárdán.

Realizmus, árnyalatnyi líraiság, drámai erő, pontosság – ezek a vonások jellemzik az előadást. Színészileg a két női főszereplő viszi a prímet. Pesitz Mónikát úgy tessék elképzelni, mintha Egri Kati és Martin Márta lánya volna. Barna szemében ott fénylik Olga elvágyódása, félsze, zavara és elszántsága. Már az előadás eleji bizonytalansága is megkapó, amikor nem tudja eldönteni, hogy Mezei Zoltán Mihailjának célratörő udvarlását hódításként vagy legyűretésként élje meg. S mindvégig a csendes bizakodás és a néma reményvesztettség között hányódik.  Míg végül, az utolsó utáni pillanatban kitör belőle a kétségbeesés, olyan (hang)erővel, hogy attól a fali tükör is meghasad.

Vicei Natáliának veszélyesebb feladat jut: állandó alkoholszinten kell rámenős, közönséges nőszemélynek mutatkoznia. Úgy, hogy ne hárítsuk el magunktól a részvétet, amit kelthet bennünk. Hogy kiérezzük a Vicei által megformált nőből  Irina jobbra érdemes sorsát.

Tele szép, megható, ironikus, frappáns, igazi színházi pillanatokkal az előadás. Egyet legalább idedokumentálok, ha már úgyis bennem maradt mint bizarr látomás. Két zilált lány – két nővér egyébként – hanyatt fekszik az ágyon, harsogva énekli a szovjet himnuszt, s egymás kezét fogva csapkodja hozzá a ritmust. Dá zdrásztvujet.

Stuber Andrea