Stuber Andrea

Then boro na to kano

Médeia körök

Újvidéki Színház

színikritika

Kisvárdai Lapok 2005.VI.9.

 

Then boro na to kano

Médeia körök – Újvidéki Színház

 

(Kezdő sóhaj: ó, ha Gabnai Kati szaktársnő itt lenne még, talán tudna szép, lírai mondatokat fogalmazni erről az előadásról! De nincs itt.)

Nagyszerű dolog, hogy a Kolozsvári Magyar Színház igazgató-főrendezője, Tompa Gábor úgy tizenöt év után újra elment a Vajdaságba, hogy az Újvidéki Színház izgalmas társulatával dolgozzon. Nagyszerű dolog, hogy közös munkájuk eredményét itt láthatjuk Kisvárdán. Produkciójuk kiindulópontja Euripidész Médeia című tragédiája. A kétezernégyszáz éves alapmű sajátos verziója játszódik le előttünk a rendező és Carmenita Brojboiu díszlettervező által elgondolt, amfiteátrum jellegű térben. A kör alakú színpadon pókhálószerű krétarajzot látunk, amely jó szolgálatot tesz Médeia és Iászon gyermekeinek – ugróiskolázhatnak rajta. Amikor kezdetét veszi az előadás, éjfekete, boszorkányos külsejű Médeia (Buza Tímea) foglalja el a kör közepét, s nem is hagyja el a játék során. Az események további résztvevői koncentrikus körökben helyezkednek el és mozognak a főhősnő körül.

Elsőül Ferenc Ágota, csupazseb kabátban. Ő Kronosz  – aki az olümposzi istenek egyik atyjaként voltaképp kakukktojás jellegű szereplője e Médeia-változatnak –,  és talán az Időhöz van köze; konferálja, kommentálja és múlatja az eseményeket. Csapatban dolgozik a korinthoszi nők fiúkara; kimázolt, gyolcsba csavart alakok – mintha csak szarkofágokból szabadultak volna. A játék során többször színt és öltözéket váltanak, a tulipiros parókáktól és Ikea-szatyorszerű anyagból készült női ruháktól a műanyag viharkabáton át jutnak el a fekete tütüig és gyászfátyolig. Panoptikumszerűen mutatkozik előttünk a dráma összes további szereplője. Olykor mintha kimerevített képen látnánk őket a végtelen zene hangjai közben, s mintha elforognának előttünk az arcok, mégha a színészek egy helyben állnak is. Bevillan egy-egy szép, erőteljes pillanat a talán esztétikai élvezetet célzó kompozícióból. Ahogy Elor Emina Glaukéként mint ketrecbe zárt, felingerelt vad, üvöltve járkál Médeia előtt. Ahogy Krizsán Szilvia Dajkája szinte állati ösztönnel támad a bosszúvágyó Médeiára. Ahogy Balázs Áron Iászónja ellágyulva lesi gyermekeit. (Magam speciel amúgy is abba a mind népesebb kisvárdai táborba tartozom, amelynek tagjai bármettől bármeddig szívesen elnézik Balázs Áront.)

Az előadás szövege sok-sok elnyújtott magánhangzóból és néhány mássalhangzóból áll. Az eredeti Euripidészből vett ógörög hangzások, indulatszavak és idézetek az érzelmi kitörések tagolatlan hangtárát adják. (Volt előzménye az elképzelésnek; Romániában játszották már ógörögül a Médeiát Andrei Serban rendezésében.) Ha nem lennének benne a pesti fülekben a Katona József színházi Médeia, Fullajtár Andrea eget és földet rengető elbődülései, akkor is tudható, hogy az ilyen sikolyokhoz, süvöltésekhez, hördülésekhez, visításokhoz, artikulálatlan ordításokhoz nem csupán hangerő szükségeltetik. Helyzet is. Színészi erő is. Valami belső láz, fékevesztett indulat, kiszakadó szenvedély. Ebből az újvidéki produkció nem mutat eleget a meggyőzéshez. (A címben szereplő kifejezés azt jelenti:  nem tudom megtenni.)A koreográfia pontos, művészi, a munka alázatos.  Értelmező gondolatok szép képi megvalósítását láttamozhatjuk. A gyilkos ruhájából előhúzott gyilkos ruhát. A bosszútól égő Médeia szó szerinti lángra lobbanását. A feláldozott gyermekek elveszejtő begombolását az anyai öltözék alá.

Személy szerint nekem mintha Lidocaint adtak volna be az előadás elején. Nem éreztem a világon semmit. Mindazonáltal nem ültem ott hiába. Amikor a végén a tapsnál kicsomagolták Médeia gyermekeit halotti kabátjukból, én voltam az első, aki a mosolygó kisfiúra szélesen visszamosolygott.

Stuber Andrea