Minden perc egy nehéz nap

A Halleluja Egerben

Olyan ez, mint egy meghitt kis búvópatak. Amikor 1981-ben először közönség elé került az akkor 31 éves Kornis Mihály Halleluja című darabja, a Zsámbéki Gábor rendezte előadásban Sinkó László több szerepet is eljátszott, díjra érdemesítve. 1995-ben aztán Sinkó főiskolai vizsgaelőadásként állította színpadra a művet, s akkor Lebovics Pista megformálása Anger Zsoltnak jutott. Most pedig Anger Zsolt rendezte meg a komédiát Egerben. Nekem a három produkció közül a sorban utolsóhoz volt csak szerencsém, de avval meg vagyok elégedve.

Az új bemutató láttán megállapíthatjuk, hogy Kornis Mihály közel negyedszázados alkotása megőrizte magát, mindamellett veszített is, és nyert is. Változatlanul eredetinek és egyéninek bizonyul a mű formája. Vagyis a Halleluja folyamatos jelene, amelyben a két rész során voltaképp egyetlen perc (17 óra 15) tágul ki, miközben a főszereplők szabadon járnak ki-be évek, évtizedek, életkorok között. Hiszen az egyik főhőst, Lebovics Ernőt hol kisfiúnak, hol nagyfiúnak, hol fiatalembernek, hol férfinak látjuk. Épp csak felnőttnek nem mutatkozik soha. A másik főhős, a kilencvenéves Miksa nagypapa fejében bensőségesen keveredik boldog békeidő, második világháború, holokauszt, államosítás, az ötvenes évek szűrt levegője. Kettejük kusza, egyszerre unalmas és eseménydús várakozása mára történelmi közérzetdrámává lett. Nyelvezete, vagyis szószátyár verbalitása itt-ott ugyan talajtalanná vált – ez egyébként általában sajátja Kornis színpadi műveinek, hogy tele vannak aktuális dumákkal, szlogenekkel, poénokkal, amelyek a használt nyelvben időről időre lecserélődnek, a Kornis-darabokban viszont ott ragadtak –, az érzet viszont összegződött, telítődött és bevégeztetett. Fel- és megidézhető múlttá vált.

Az egriek előadásához a szöveg némiképp megrövidült, ami nem vált kárára a műnek. A rendező Anger Zsolt erős kézzel vágott rendet a zsúfolt, nehezen áttekinthető szerkezetű, izgalmasan szétfolyó idejű színdarabban. Jó érzékkel és meglepően nagy biztonsággal komponálta meg az előadást. A ritmus szinte kifogástalan, a jelenetek félreérthetetlenül csúsznak össze, miközben minden kis szcéna pontosan épül, megbízhatóan rakódik egymásra. Anger rendezőként az a típus, aki nagy lendülettel, széles ecsetvonásokkal fest a színpadra. Szerencsés esetben a markáns vázlatot sikerül átgondolt részletekkel és alapos, odaadó, finom színészi szakmunkával kidolgozni. Ez most elég szerencsés eset.

Valcz Gábor aprólékosan hű díszlete nem várt teret nyit az egri Gárdonyi Színház kis stúdióhelyiségében. Lebovicsék lakását vehetjük szemügyre a maga családias rendetlenségében. Az egyetlen kétértelmű elem a függönykarnis, amelyet akár egy szép, régi képkeret felső szegélyének is nézhetünk. (És van egy jótékony, bármit és bárkit elnyelő gardrób is.) Szemben, az ablak mögött a körgangos bérház látható, folyosóstól, lépcsőházastól. Ebbe a térbe nyomulnak be időről időre a beszédes ízléssel öltözött típushősök – talán a cipőkkel mondja a legtöbbet a korról Ferencz Zsófia jelmeztervező –, hogy témáját és tárgyát adják a két főhős folyamatos, ámbár kölcsönös meg nem értésen alapuló dialógusának. Mészáros Máté melegítőbe öltözött Lebovicsa másodpercenként tud váltani durcás gyerekből ingerült hivatalnokba, vagy sértődött kamaszból alázatos beosztottba. Vivő erejű alakítás. Sata Árpád is szépen helyt áll – vagyis helyt fekszik – Lebovics Miksa szerepében. Kerek szemüvegű, torzonborz szakállú, szivarral összenőtt szájú, megroggyant öreg, aki egész lényével sugall valamit a rég (eggyel korábban) elmúlt korszak slemiljeinek bohó bájából. A további szerepekben számos színész bukkan fel, s minden figura igen helyénvalónak látszik a tablóban: Kovács Patrícia nyafka Cicájától Bodor Erzsébet csipkefinom Demeternéjén át egészen Blaskó Balázs kempingnadrágos lakóbizottsági elnökéig.

Az előadás nem hibátlan. Alig tévelygő, élő, lélegző valami. (A második részben kicsit kevesebb benne a szusz.) Tökéletesen kifejezi a kort, amelyben Kornis műve született és amelyről szól. Megérzékíti a létezett szocializmusbeli élet testpedtségét, zártságát, kisszerűségét és meghitt, otthonos, biztonságos jellegét. S ez a fülledt létérzés talán éppúgy megvan még szinte minden háznál, ahogy máig ott porosodik sufnikban, lomtárakban, pincékben a homokóra alakú műanyag szék (Pille ülőke!) Hátha jó lesz még valamire. Ilyenen üldögél az arányosan kis Lebovics Ernő, a házifeladata fölé hajolva. S Mészáros Máté Lebovicsa – tágabban is értve: a legfiatalabb nemzedék – sistereg és dühöng tehetetlenül, lázadón. Ez a füstölgés olyan erejű, tán lángja is lesz, s leég tőle az egész rendszer. (Vagy ki tudja, hogy a füst-láng viszony végül is miként alakult.)

A produkció úgy nyúl el puha ujjal, tapintatosan és szinte láthatatlanul a máig, hogy az embert mint megoldhatatlan problémát sejteti az események hátterében. A játék egyszerre érzékletes – kifejezetten szórakoztató is –, emocionális és intellektuális sugárzású. Ez a komplexitás jeles rendezői és színészi teljesítményként értékelhető.

Az egri színház idei évadát végigpergetve – gondolva az artisztikus, levegőtlen Oidipuszra, a rendezőileg félreintolált, egyenbrutál Éjjeli menedékhelyre, a stílusos, fantáziadús, ámde kétes ízlésű Tudós nőkre és a mérsékelten kreatív, szorgos Dézsavűre – arra a megállapításra juthatunk, hogy az ígéretesen formálódó Gárdonyi Géza Színház idei szezonjának kiemelkedő produkciója a Halleluja.

Stuber Andrea