ESEMESE

Feketeország (Krétakör)

Írták: a játszók, Jeli András, Moldvai Márk, Veress Anna, Schilling Árpád, Tasnádi István.

Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Díszlettervező: Ágh Márton. Jelmeztervező: Kiss Julcsi. RendezŐ. Schilling Árpád

Szereplők: Bánki Gergely, Csákányi Eszter, Gyabronka József, Katona László, Mucsi Zoltán, Nagy Zsolt, Péterfy Borbála, Rába Rolnad, Sárosdi Lilla, Terhes Sándor, Tilo Werner, Tóth Attila mv.

A díszlet szándékoltan primitív térbeli formáció, vagyis egy nagyméretű, egyik oldalán nyitott kocka. A hátsó falon látható kis piros kereszt egyértelműen a keresztény kultúrkörbe helyezi az előadást. Steril, laboratóriumi közeg, ahová a plazmatévén megjelenő híreken keresztül időről-időre betüremkedik a valóság. A körben elhelyezkedő rengeteg ajtó egyformasága okozza a térben rejlő bizonytalanságot. Azt a kiszámíthatatlanságot, hogy sohasem tudhatjuk, honnan érkezik a tizenhárom szereplő. Mint ahogy azt sem tudjuk, kiket fognak megjeleníteni. A normál emberméretnél magasabbra helyezett kilincsek és a falon végigfutó bordűr egy gigantikus gyerekszoba érzetét keltik. Ezzel ellentétben a báli ruhák és a VIP-kordon fényűző estélyt idéznek. Az EU csatlakozás ünnepi műsorát látjuk, bár a jelenetek időnként az óvoda kerítése mögötti gyerekjátékokra emlékeztetnek. Ezt a kettősséget erősítik a hokedliken látható névtáblák, amelyek egyrészről az óvodai jelekhez hasonlíthatók, vagy éppen az estélyeken használatos asztali névkártyákhoz. Brechti elidegenítő effektként értelmezve a megjelenített figuráktól való távolságtartást növelik, és hangsúlyozzák az előadás didaktikus jellegét. A túlzott koreografáltság miatt a színészek egy felsőbb hatalomnak kiszolgáltatott marionettfiguráknak tűnnek. Vagy gyerekeknek, akik ebben a pillanatban ébrednek rá saját felnőttségükre.

A fenti, gátlástalanul hosszan idézett szövegrészlet a Feketeország című előadásból való, bár ott németül hangzik el, s feliratozzák magyarul. (Eltekintettem az eredeti nyelven való citálástól, nehogy elijedjen tőle az olvasó, mint a Háború és béke elejétől.) Tilo Werner darabvégi beszédével – amelynek az iménti passzus csak a kezdete – a Krétakör maga intézi el a látottak elemzését. Nézőpont kérdése, hogy ezt a praktizáló színibíráló jószolgálatnak vagy kenyérelevésnek tekinti. (Amúgy az mindig frusztráló kicsit, ha egy színházi alkotóról kiderül, hogy színikritikusnak is nagyon jól beválna. Ascher is ilyen különben.) A Werner-monológ a hasonló jellegű leíró-magyarázó megállapítások tételétől mindenesetre megkímél. Inkább összefoglaló, mint részletező leszek tehát.

          A Millenáris Teátrumban látható Krétakör-produkció, mondhatni, békebeli színházi este a közönség számára. Ülünk a helyünkön, és mártogatódunk hidegbe, melegbe. Hol röhögünk, hol meg sírni tudnánk. A rekeszizmainkon kívül a torkunkat érinti (szorítja el) az előadás. Mindenekelőtt emocionális a hatás. (Ellentétben mondjuk a sziklakórházi Nibelung-lakóparkkal, ahol a nézőt fizikailag veszik igénybe, s inkább útakadályi, mint befogadói szerephez juttatják.) A Feketeország friss, feszes, kíméletlen, elfogulatlan pamflet a mai magyar valóságról. Tiszta, pontos, pregnáns és vakítóan világos előadás. Legfőbb előzményének a két évvel ezelőtt bemutatott Hazámhazám tekinthető – Tasnádi István darabját a Fővárosi Nagycirkuszban játszotta a Krétakör társulata –, amely némiképp szétfolyóan, szimbólumokkal és allegóriákkal bíbelődően ugyancsak a rendszerváltással kezdődő jelenkorunkra reflektált cirkuszi-színházi formában.

          A Feketeország alapanyagát sajtóhírek szolgáltatták, ezekre fűződik fel az előadás. (A láncszemek nyilván cserélhetőek. Annak idején Halász Péter Hírszínházának tárgyát mindig az aktuális napi események adták, s bizonyára a Krétakör is kész arra, hogy havonta belefrissítsen a produkcióba, ha szükségesnek látja.) Maga Schilling Árpád mobiltelefonja fogadta az sms-ben érkező híreket, amelyekből azután a társulat közös munkával kiválogatta az ihletőeket, az etűdsorozatba illeszthetőeket.

          A témák feldolgozásának módja különböző. Van, amikor a szereplők egyszerűen illusztrálják a hírt, amely csak a jelenet végén válik láthatóvá a díszletmélyi falra szerelt monitoron, de voltaképp már a játék közben tudható, hogy miről van szó. És van, amikor stilizáltabb az ábrázolás – mint például az abortuszstatisztika adatait felvezető asszonynégyes sejtetős, majd letaglózó jelenete –, ilyenkor nagy erővel üt, vagy kifejezetten slusszpoénkodik a képernyőn felvillanó, tömören megfogalmazott hír. Felmerül bennem, hogy ez a második fajta megközelítés talán izgalmasabb, szerencsésebb és színházibb, mint a puszta illusztráció – amely semmit nem bíz sem a fantáziára, sem az absztraháló képességre –, de mégsem állíthatom ezt. Ugyanis nem szívesen mondanék le arról a frenetikus jelenetről sem, amelyben Nagy Zsolt a feltehető legnagyobb élethűséggel eljátssza Fazekas Róbert diszkoszvető athéni doppingvizsgálatát. (Istenuccse, hajszálra így képzeltem a dolgot!) Ezzel szemben az Abu Graib-i börtönfelvételeket szikár realizmussal megelevenítő szcéna épp attól döbbenetes és egyben visszatetsző, hogy sem a színészek nem tudnak vele mit kezdeni, sem mi, nézők. Az sms-ekkel való harmadik típusú találkozás az előadásnak az a vonulata, ahol az esemény voltaképp apropóul szolgál, s meglódítván az alkotók fantáziáját, frappáns szó- és helyzetgyakorlattá kerekedik. Ilyen a kissé elhúzódó plebejus kabarébetét a villanyórán ügyködő szakikkal, valamint egy igazi gyöngyszem: az uniós csatlakozási voksolás helyi szavazási bizottságának ijedt huzakodása. Ebben négy különböző karakterű szereplő (Tóth Attila málészájú Tóth Attilája, Csákányi Eszter idegesen precíz Csákányi Esztere, Gyabronka József önjelölt férfierejű Gyabronkája, Láng Annamária bátortalanka Láng Annamáriája) elragadóan és mélyen jellemzően mafláskodik az ívek szabályos kitöltésével.

          Lehetne taglalni itt az előadás vizuális szabatosságát, képi világának kifejező, kontrasztos tömörségét. Hosszasan dicsérhető a meggyőző profizmussal előadott, változatos zenei anyag is (van itt Örömóda, zsoltár, rap, pop, rock, four singers, szellemes dalszövegekkel minden, mi szem-szájnak és fülnek ingere). De én a színészekről szeretnék szót ejteni. Arról, hogy nem csupán egy színvonalas munkát végző, egységes csapatot látunk, hanem mindinkább jelentőssé váló színészi személyiségek közös felvonulását. (Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy Anton Pavlovics Csehov, vagyis a Siráj-előadás színészérlelő szerepet is betölt a társulat életében.) Szinte valamennyi játszó létrehoz emlékezetes pillanatot. (Csákányi Eszter többet is.) Láng Annamária a maga elegáns és bizarr nyitószámával – amikor körülbelül az történik, hogy férfit is, nőt is kielégít szexuálisan egy klarinét behelyettesítésével –, elviszi ez előadás elejét. Terhes Sándornak az a mosolya lenyűgöző, amellyel koszlott hajléktalanként a jótékonysági szervezet segítségét fogadja. Ráadnak két zsáknyi ruhát, s mire nagy, csiricsáré gömböccé válik, visszagurítanák az utcára. Mucsi Zoltán a villanyszerelési jelenetben és a neoprimitív ultramagyar összeesküvők szcénájában hozza a régi, jól bevált Mucsi Zoltánt. Azt, akinek kimered a szeme, megfeszülnek nyakán az erek, s csuszkáló hangon ordítva szitkozódik. Gyabronka József mint pap kenetteljes finomsággal, élvetegen és nesztelen léptekkel surran be a sekrestyébe egy kis növendékével. Katona László hűvös tárgyszerűséggel adja a repülő pisztolygolyót, Péterfy Borbála a pikírtség ironikus ábrázolásában verhetetlen, Sárosdi Lilla arcán meg a puha, lányos odaadás tud szépségesen felfényleni. Rába Roland mind gazdagabb eszköztárú színész, míg Nagy Zsolt figuráin általában az őserő üt át. Csákányi Eszter unottan, alig leplezett megvetéssel dolgozó segélyezőként is kiváló, akkor viszont a lélegzetünk is eláll tőle, amikor a legvisszafogottabb modorban előadja a megerőszakolt, másfél éves kislány monológját. A hatása nagyjából olyan, mintha gyomorszájon vágnának bennünket.

          Lehet egyébként kifogásolnivalókat is találni a Krétakör Feketeország című előadásában. A szerkesztés szempontjából azt, hogy a kilőtt golyó és a schwarzeneggeri nyalóka szerepeltetése voltaképp ugyanaz az ötlet, kétszer elsütve. Tartalmilag talán azt, hogy sok fontos téma megjelenik ebben a műben, más, hasonló fontosak meg nem, vagy a többiekénél kisebb súllyal. (Például hogy milyen mértékben vagyunk manipulálva, arra szinte csak a kunbajai polgármester hamisítási ügyéről szóló, „elhallgatós” dal utal. Igaz, az a szám remek.) Nem kizárt az sem, hogy a Feketeország helyenként sérti a nézők ízlését, persze nézője és ízlése válogatja. Nem is a meztelen hímtagokra gondolok – istenkém, rég be vagyunk mutatva egymásnak, majdhogynem az összes krétakörös színészt és színésznőt láttuk már ruhátlanul –, hanem mondjuk az önégetések megzenésítésére. Legfőképpen pedig az elgondolkodtató, hogy miként viszonyuljunk ehhez a hűvös, szenvtelen kiálláshoz, amellyel a társulat elénk teszi a negatív társadalmi jelenségeket. Anélkül, hogy a miértekre, a lehetséges okokra is megpróbálna érdeklődő figyelmet fordítani. De amint felvetni készülök magamban e kérdést, Tilo Werner előadásvégi beszéde még ezt a talpalatnyi ingoványos talajt is kihúzza a kétségem alól. Azt mondja a zárszóban, hogy mindaz, amit ma este csináltak itt nekünk, morálisan értelmezhetetlen. Ők csak hatni akartak. Demonstrálni, hogy milyen ügyesen zenélnek, énekelnek, játszanak.

Sikerült nekik. Nem fogjuk egyhamar elfelejteni.

 Stuber Andrea