Történelmi álmok

    Először talán a szoknya bélésének színe. Esetleg egy fejdísz formája. Vagy az ing gallérja. Meglehet, kezdetnek efféle apróságok ötlenek fel a jelmeztervezőben, amikor egy-egy szereplőn gondolkodik. Olyan sokat gondol rá, hogy hamarosan tisztán látja maga előtt. Innentől kezdve bőszen rajzolgatja. Ha minden öltözéket elölről-hátulról papírra vetett, s rendezőnek, színésznek is tetszik, akkor jöhet a tervek megvalósítása. Textilvásárlás, szabászat, varroda, ruhafestő részleg, kalapos- és cipészműhely, fodrásztár, végül a teljes pompa a színpadon.

     – Mi vonzotta a jelmeztervezéshez? A színház szeretete vagy a ruháké? – kérdezzük VELICH RITÁT, a Magyar Állami Operaház vezető jelmeztervezőjét.

    – Nálam úgy kezdődött, hogy az előző korok viseletei érdekeltek. Gyerekkoromban gyakran álmodtam történelmi korszakokról. Sűrű, bonyolult, folytatásos álmaim voltak például Egyiptomból, ókori környezetben. Azóta is nagyon szeretek elmerülni egy-egy korban. Talán ezt élvezem legjobban a munkámban, ezt a szakaszát, amikor belevetem magam a színdarab vagy az opera történelmi korába, stílusába, divatjába. Ebben, ha operáról van szó, sokat segít maga a zene.

    – És ha – tegyük fel – olyan a muzsika, hogy ki nem állhatja?

    – A zenében az a jó, hogy ha az ember sokat hallgatja, úgyis megszereti. Csupán néhány éve tervezek jelmezeket operához, de eddig még mindig kellemes meglepetések értek. Legutóbb a Szinetár Miklós rendezte Rigoletto ruháit készítettem, közben Verdi zenéjét hallgattam Callasszal, valósággal megbabonázott. Az operajelmezek tervezése egyébként nemcsak azért nagy, hálás és izgalmas feladat, mert a műfaj megköveteli a gazdag, látványos, esztétikus kosztümöket. Hanem azért is, mert – a prózával ellentétben – itt nem annyira a játszók színészi alkata és egyénisége határozza meg a szereposztást, mint a hangja. Ezért a jelmeztervezőre (is) hárul, hogy az énekesek küllemével meghatározza vagy megsegítse a figurateremtést. Rengeteg eszköz van ám a kezünkben ahhoz, hogy a szereplő karakteréről árulkodjunk! Színnel, szabással, anyagválasztással megtámogathatjuk a rendezői, színészi elképzeléseket. Én a munkám alapcélkitűzésének tartom, hogy a színész jól érezze magát a jelmezben. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ha nem békélt meg a ruhájával, akkor az sajnos érződik;  „lejön” a színpadról. A legalázatosabbnak akkor kell lennem, ha baletthez tervezek, legutóbb Harangozó Gyula Coppéliájához. A táncnál a mozgás a minden, a test a fő. Ott a ruhának szinte érezhetetlennek kell lennie a táncos számára.

    – Mielőtt pályázat útján elnyerte a vezető jelmeztervezői posztot az Operaházban, prózai előadásokhoz, musicalekhez, alternatív táncszínházi előadásokhoz tervezett jelmezeket.

    – Szeretném is megőrizni ezt a sokféleséget a pályámon. A kislányom születése után pár évig nemigen dolgoztam, s ekkor érthetően megszakadt néhány korábbi, rendszeres munkakapcsolatom. De jött a zenés vonulat. Visszatérően foglalkoztat nagy musicalekben Kerényi Miklós Gábor, akivel pedig iszonyúan gyilkoljuk egymást, s mindig azt gondolom: na, ez volt az utolsó vele... Nála általában hektikus az alkotófolyamat, megyünk ezerrel, közben folyton provokál, sose tudom, mi lesz belőle, de a végeredmény mégis meggyőző. Szikora Jánossal például máshogyan ment: nála lassabb, empatikusabb, megsejtősebb részei is vannak a készülődésnek. Mindenkinek más a módszere.

    – Milyen a jó rendező?

    – Tudja, mit akar. Ha van vizuális látásmódja, az csodálatos. Ha nincs, az se baj, de akkor legyen benne bizalom. Előfordulhat, hogy a rendezőtől semmilyen támpontot nem kapok, ez esetben egyedül kell tudni boldogulni. Erre is felkészítettek valamelyest a főiskolán, mindenekelőtt Makai Péter, aki a halála előtt egy évig a mesterünk volt. Igazi polihisztort, hihetetlenül művelt, hozzáértő embert ismertem meg benne, aki igyekezett minél többet átadni nekünk a tudásából.

    – Mi a legnehezebb a munkájában?

    – Talán ami a tervezés után jön. Miután kitaláltuk a jelmezeket, nagyon sok és sokféle ember készíti el. Végigkísérem ezt a folyamatot, hogy elmagyarázzam és megértessem az elképzeléseket. Igyekszem szeretettel és szigorúsággal a legjobbat kihozni a kivitelezőkből. De mégsem ez a legnehezebb, hanem az egésznek a vége. A zenés műfajban ugyanis máig megmaradt az a szokás, hogy a bemutatón a tapsnál mindenki kimegy a színpadra meghajolni. Ezt szívesen elengedném, mert szabályos halálfélelmem van ilyenkor. Nem is értem, mit keresek ott a reflektorok fényében. Az én dolgom hátul van.

Stuber Andrea