Páratlan színésznő

„A színház fiataloknak való. Az idő múlásával az egész egyre megalázóbb lesz. Maskarába bújni, úgy tenni, mintha nem az volnék, aki vagyok. Olyan szöveget elmondani, amit más adott a számba. Az ember végül elgondolkodik: hát hol maradtam én magam?”

A fenti tépelődés a Grace Allen nevű brit színésznőé és özvegyasszonyé, a David Hare nevű színdarabíró adta a szájába, mi pedig Vári Évától fogjuk hallani a Budapesti Kamaraszínház Amy világa című bemutatójában. Grace – akinek lányát, Amyt Verebes Linda fogja megformálni – kissé keserű, mert nemigen kap szerepeket. Ugyanez nem mondható el Vári Éváról, aki sikert sikerre halmoz az utóbbi években. (Meg hát már azelőtt is.)

– Épp harminc éve voltam tagja a Pécsi Nemzeti Színháznak, amikor 1993-ban igent mondtam a Budapesti Kamaraszínház hívására, és feljöttem Pestre – meséli Vári Éva. – Tudom, ha akkor nem mozdulok, most nyugdíjasként üldögélnék otthon a pécsi házamban, és néha a színház behívna egy-egy szerepre. Pesten viszont hirtelen érdeklődés támadt irántam. Nemzedékem számos színészét elfelejtették mára, engem meg ötvenen túl kezdtek megismerni. Ugyanakkor nem volt könnyű eljönni Pécsről – a pályám színtere, és persze minden fontos dolog ott történt velem: boldogság, boldogtalanság, házasság, válás –, de hát nem is jöttem egészen el. Örökös tag vagyok a Nemzeti Színházban, s játszom is ott egy-egy szerepet. Most például ezt a színésznőt az Amy világában, ugyanis a budapesti bemutatót követően Pécsen is színre visszük a darabot, részben azonos szereposztással. És a Pécsi Harmadik Színházat még nem is említettem, ahol szintén van egy kedves feladatom: Orbánnét alakítom a Macskajátékban. Sajnos elég ritkán: annyi felől érkezett a szereplőgárda, hogy csak elvétve tudnak bennünket egyeztetni, így még mindig csupán a nyolcadik előadásnál járunk.

Budapesten is elég sokat játszom. A legfrissebb munkám Az ügynök halálában Linda Loman szerepe, a Tháliában, a Nemzeti Színház produkciójában. Alföldi Róbert a színrevivő, akinek már első rendezésében, a Jó éjszakát, mama! címűben is benne voltam. Utána Arkagyinát bízta rám a Sirályban, hát ott a Csehov-darabnál nem mindenben értettünk egyet, de idővel elfogadtam az elképzelését. Most Az ügynök halálánál kicsit megdöbbentem, amikor megláttam, hogy hatalmas méretű bútorok alkotják a díszletet, de hamar megszoktuk. Néhány nap múltán olyan természetességgel járkáltunk az óriás fotelon, mintha világéletünkben ezt csináltuk volna. Operettsikere van az előadásnak. Jó érzés ez: egyszerű, emberi történetekkel is lehet hatni a közönségre.

Nem ritkán vagyok egyedül színpadon. Amikor először játszottam monodrámát – az Én, Shirley címűt –, attól tartottam, hogy senkit nem fog érdekelni egy nem szép és nem fiatal nő monológja. Nem lett igazam. Hogy a Piaf-estem nagy siker, az nyilván elsősorban Edith Piaf érdeme meg a dalaié. De amikor a Rose-t rám osztották – akkor volt először rendezőm az izraeli Ilan Eldad, akivel most az Amy világában is dolgozom –, kétségbeesés fogott el: egy Amerikában élő, idős ukrán zsidó asszony gyásza, emlékezése – ki hallgatja ezt végig? Hát rengetegen. Némán, érzékenyen, megrendülten figyelő nézők tömegei. Hogy mitől megy nekem ilyen jól a monodráma mint műfaj? Talán attól, hogy személyes témám a magány. Ahogy az életben, úgy a színpadon is jól tudok egyedül lenni.

Bemutató: november 4-én az Ericsson Stúdióban.

Stuber Andrea