A romlatlanság virágai

    Trill Zsolt harminchárom éves ukrán állampolgárságú magyar színész Beregszászban van otthon, Budapesten vendég, Gyulán pedig “nyaral”. A Tóték Őrnagyaként szerepel idén a Gyulai Várszínházban, szokás szerint Vidnyánszky Attila rendezésében.

    – Amikor Sárosorosziból tizenhét éves kicsi, szőke gyerekként bekerültem a kijevi színifőiskolára – meséli Trill Zsolt –, semmi bajom nem volt az édesapámmal. Amikor diplomázás után hazamentem, akkor sem. A kettő között viszont annak rendje és módja szerint megéltem a szülő ellenes lázadást, csak nem apám volt az ellenfél, hanem Vidnyánszky Attila. Több mint egy évtizede dolgozunk együtt, és vakon megyek utána. Tavasszal az Új Színházban Jiří Menzellel próbáltuk a Még egyszer hátulról című darabot – először fordult elő velem, hogy nem Vidnyánszky rendezett! -, s Menzel azt mondta, szerencsém, hogy mindig ugyanazzal az emberrel dolgoztam, így nem akadhattam össze senkivel, aki elrontott volna. Az biztos, hogy Vidnyánszky Attila mindent tud rólam, és nem tesz fel felesleges kérdéseket. Pedig beszélni rengeteget beszélünk, amikor otthon, Beregszászban, az Illyés Gyula Színházban több hónapos munkával létrehozunk egy-egy bemutatót. Azután pedig játsszuk éveken át – minden produkció része a repertoárunknak, amit eddig létrehoztunk –, ha nem is nagy gyakorisággal. Beregszászban van egy réteg, amelyiknek fontos a színházunk, persze nagyon szűk réteg ez. A korábbi években otthon is sokfelé vittük az előadásokat, Kárpát-Ukrajna összes falvában megfordultunk. Sárosorosziban is játszottunk az óvodakertben.

    – Az Új Színházban hogy érzi magát ?

    – Odamegyen az ember, és végzi a dolgát. Elfogadtak a kollégák, kedvesek velem. Látom ám, hogy nagyon sokat tudnak, csak talán hiányzik nekik az a rendező, aki után vakon mennének. Én nem Pesten élek – ott inkább csak lakom, az öltözőben alszom vagy a keresztanyámnál –, jövök-megyek, hiszen négy szerepem van az Új Színházban. Közülük talán a Roberto Zucco a legfontosabb számomra, bár azt a közönség nemigen szerette. De akadt olyan család, amelyik mind a tizenvalahány előadást megnézte.

    – Gyulán is ismerős, hiszen tavaly A szarvassá változott fiút játszotta itt. Milyen volt abban az előadásban Törőcsik Mari fiának lenni?

    – Ha csak kimondom Törőcsik Mari nevét, máris mosolyogni szeretnék, miközben összeszorul a szívem. Van egy jelenetünk, amikor ölbeveszem és forgok vele. Ilyenkor mindig félek, hogy ha hozzáérek, bármilyen finoman is, vagy összetörik, vagy elrepül!

    Most, a Tóték előtt más típusú félelmem van: rövid a próbaidőszak. A darab szétszerelése még biztosan belefér. De vajon jut-e idő arra is, hogy lerakódjanak a dolgok az agyamban? Túl hirtelen kell fejest ugrani a szerepbe. Egy normális, egészséges katonaember bőrébe bújom bele, akit megbetegített, lelki rokkanttá tett a háború. Úgy képzelem, az előadás szembesít majd bennünket azzal, hogy ezt az egész, háború nevű dolgot még mindig nem haladtuk meg. S ezt a szerepet sem csupán végigcsinálnom kell, hanem végigélnem. Kevesebbel nem érem be.

    A Tóték előadásai a Gyulai Várszinházban: júl.8-12.

Stuber Andrea