....de még nincs veszve minden

Beszélgetés Telihay Péterrel

– Miért a Karamazovok?

– Több szempontból érdekes számomra. Mitikus történet, a hit és a hitetlenség vizsgálható általa. Mi az a pszichológiai állapot, amelyben elválik egymástól a kettő? Szakmailag az izgatott, hogy e kamarásított változat négy színészt igényel és semmi mást. Akár fekete pólóban, díszlet, jelmez, kellék nélkül, egy szál (négy szál) magukban is állhatnának előttünk, megélve a külső-belső történetet, amelynek végén “egy meghalt, egy megőrült, egy elítéltetett, de még nincs veszve minden.”

– Nagyon közönségközeli a játék.

– És ettől erősen közönségfüggőek is az estéink. A tapasztalat azt mutatja, hogy beszippantja a nézőket a játék, bár ez nem szerez okvetlenül jó érzést nekik. Középiskolásoktól tudom: olyan erősen és nyomasztóan hatott rájuk a dolog, hogy legszívesebben kimentek volna, de mégsem tették. Egyébként ezt a Karamazov-előadást néhány éve már majdnem megcsináltam Pesten, a Thália Színház Stúdiójában – Szarvas József, Seress Zoltán, László Zsolt, Egyed Attila szereposztással –, csak aztán Megyeri László igazgató lemondta a produkciót.

– Pedig akkor a fővárosban rendezhetett volna. Amire már elég régen nem került sor.

– Voltaképp a Radnóti Színház-beli VIII. Henrik ijesztett el Pesttől, és ez talán kölcsönös volt, mármint hogy a pesti színházakat meg ezzel ijesztettem el magamtól. Calderón drámáját szinopszisból ismertem meg, és annak alapján történt a szereposztás is. Aztán amikor az elkészült fordítást elolvastam, kiderült, hogy ez nem az a darab, amit elképzeltem, és nem is igen tudok mit kezdeni vele. A masszív tehetségtelenség állapotában leledzettem az egész próbaidőszak alatt, szinte semmit nem tudtam nyújtani még azoknak a színészeknek sem, akik kíváncsiak voltak rám. Egyetlen pozitív és revelatív élményem volt, Kováts Adél, akit nagyszerű kollégának ismertem meg. Szerencsére még a balsikereknek is akadhat ilyen hozama. A Mesél a bécsi erdőből, amit a Pesti Színházban vittem színre, Kern Andrást tettem el magamnak tisztelettel és nagyrabecsüléssel. Olyan emberi és szakmai alázatot, amit ő a tanúsított, ritkán tapasztalni. Még azokban a helyzetekben is megvédett, amelyekben a rendezőt inkább fúrni szokták. Persze nemcsak kudarcokhoz fűződnek emlékezetes találkozások. A békéscsabai Boldogtalanok rendezésekor a Rózát játszó Kovács Editet fedeztem fel, aki egy kincs, elrejtve kétszáz kilométerre Pestről. A pécsi Víg özvegy kapcsán Horváth Margitot csodáltam meg. Nála dinamikusabb, teherbíróbb operettprimadonnát még nem láttam. Minden vidéki városban mást profitáltam. Miskolc volt az a hely, ahol az első lépéseket tettem, és ahol kialakult, hogy milyen színházat képzelek el. Nyíregyházán egyebek mellett azt tanultam, hogy mit kezd az ember a tömeggel a színpadon. A Marat/Sade-előadásnál felfokozottabb próbaidőszakot nemigen éltem meg. Ott tapasztaltam meg, hogy milyen instrukciókat lehet adni és megcsináltatni a színészekkel. Szegeden Szikora János igazgatása alatt kezdtünk kialakítani egy olyan társulatot, amelyben az emberek hasonló módon gondolkodtak és dolgoztak. De Szeged nem tartott sokáig, és én speciel másodszor hagytam el csalódottan, rossz szájízzel azt a várost. (Először Ruszt Józseffel és a későbbi Független Színpad tagjaival távoztam onnan.)

– Legutóbb Komáromhoz kötődött, de mindössze egy évig.

– Voltaképpen beugróként, tanácstalanul kerültem Komáromba Tartuffe-öt rendezni, aztán Gubík Ági, Tóth Tibor és Benkő Géza láttán ötlött fel bennem a gondolat, hogy generációs történetként értelmezzem Orgon, Elmira és Tartuffe históriáját. Szerintem ez volt az egyik legjobb rendezésem, bár az előadás messze nem volt kifogástalan. Meghívtak művészeti vezetőnek. Olyan műsortervet állítottam össze az évadra, amely kicsit érinti a színházcsinálás témáját is. Sirály, Szentivánéji álom, Hat szereplő szerzőt keres, Az imposztor. A Shakespeare-darabra fiatal tehetséget, Forgács Pétert hívtam, Az imposztorra pedig a legnagyobb szlovák rendezőt, Martin Hubát. Időközben azonban egyszerűen megfúrt engem a társulat néhány idősebb tagja. Úgy zajlott le az egész, akár a régi, nem szép időkben. Ment a feljelentés a pártbizottságra (“dekadens, avantgárd, közönséggyűlölő”), berendeltek Pozsonyba a Magyar Koalíció Pártjához, ahol utasítottak, hogy mit tűzzek műsorra és kikkel. Nem bizonyultam engedelmesnek. Elhangzott politikusi szájból, hogy “Takarodj haza!” Némi elégtételt éreztem, amikor az utolsó két komáromi produkcióm, az Ibusár és a Sirály díjakat kapott a kisvárdai fesztiválon. Általában ilyen “posztumusz” díjakat szoktam kapni: amikor már éppen eljöttem vagy kirúgtak valahonnan.

– Most újra Szikora igazgatása alatt dolgozik, ezúttal Szolnokon.

– Próbáljuk összehangolni a művészi elképzeléseinket és a közönség kívánalmait a rendes, szabályos üzemmenettel. Nem állunk rosszul. Néha eltűnődöm, ha kicsit ügyesebb lennék és kevésbé lusta, előbbre tartanék a pályán, nagyobb karriert mondhatnék magaménak. Ma biztosan nem én vagyok az első, aki a színházigazgatók eszébe jut. Legfeljebb többedszerre gondolják, hogy “Ja, van ez a Telihay”. De tudom, hogy jó vagyok. Viszont úgy vélem, nem is kell mindenhol ott lenni. És talán nem mindig a világmegváltás a dolgunk. Olykor elég lehet az is, ha az ember saját magát váltja meg, színházi nézők szeme láttára.

Stuber Andrea