Alyándék

A Krétakör Sirája

Kezdjük a j betűvel. Merőben ráfogás, hogy a Krétakör Sirájának írásmódja a megkülönböztetést szolgálja. Nincs miért elhatárolni az előadást a Sirály című színdarabtól. Schilling Árpád rendezésében minden kétséget kizáróan Csehov drámáját játssza a társulat. Mégpedig úgy, hogy a néző azt motyogja maga elé aléltan a gyönyörűségtől: JÉ! Hát ezt is tudják? A nagyon különböző módon formátumos produkcióik mellett ilyen sallangtalan, tiszta, pontos, egyszerű, gazdag, telített, érzékletes, magával ragadó realista színházat csinálni? Új formák helyett a régit hozni, de azt a legjobb formájában? Adni bónuszként egy, azaz egy darab nagyszerű estét az évadban, amikor nincs se rejtvényfejtés, se nyomasztás, se unalom, se pukkasztás, se bosszantás, csak az elömlő jóérzés?

Persze lehet szaporítani. Ha már az ember nem kérhet kölcsön a magáéhoz még három-négy szempárt, akkor a Krétakör Siráját voltaképp pontosan annyiszor nézheti végig élvezettel és izgalommal, ahány szereplő van. (És azután valószínűleg újra lehet kezdeni.) Mert minden színész egyszemélyben is képes kifejezni az egészet, s bármelyikük arcáról tetszőleges pillanatban leolvasható, hogy éppen mi történik vele és a többiekkel. Arról nem is beszélve, hogy a dolgok már-már velünk, nézőkkel is történnek. Ülünk mindössze ötvenen egy kör alakú teremben a Fészek Klub tetejében, s mint valami kupaktanács, megvizsgáljuk egy nagyon ismerős embercsoport hétköznapi történetét. Átérezzük, hogy mindig minden másképp sül el, mint ahogy a hősök elképzelték, és mindenki valami hipotetikus elvárásnak igyekszik megfelelni, s kénytelen rájönni, hogy megint mást kellett volna mondani és csinálni, mint amit mondott és csinált.

Játszanak itt velünk. Részint úgy, mint színházi közönséggel – a tapsrendet például taps nélkül bonyolítják le a szereplők az előadás egynegyedénél, a végén pedig tapsban nagyon tájékozottan abszolválják helyettünk az ovációt odakint, míg mi magunk be vagyunk zárva, elbarikádozottan a nézőtéren. S játszanak velünk úgy is, mint hasonlóan suta életjátékosokkal. Annál például alig akadhat pazarabb élmény, mint hogy szíves és türelmetlen kérésre golyóstollal szolgálhatunk Trigorinnak, s miközben a maga szolid módján tűzbe jött író lefirkantja Nyinának a moszkvai légyott színhelyét, ránézünk a lányra, és a legnőibb módon összenevetünk vele, hogy igen, ez a pasas meglesz! Így válunk cinkossá és részessé – egészen addig bezárólag, hogy együtt vacogunk Nyinával, hiszen amikor nyitva tartják az erkélyajtót, amin beesik majd, akkor mi is fázunk.

Láng Annamária Nyinája: a legszemélyesebb színésznői jelenség a maga megható bohócarcával, bojtos kötött sapkában, fiús fejfedőben vagy anélkül. (Az a benyomásom, hogy napi kedvéhez illőn ölti fel privát viseletét az előadáshoz.) Egy bájos kis karrierista, aki valahogy mindig pont azt szereti, akitől épp a legtöbbet várhatja. De nem hiszi, maga sem hiszi, hogy sikerülhet. Áll kint a teraszon, az üvegre tapadva bámul befelé egyre elkenődöttebb arccal, végeláthatatlan ideig várva Trigorint, hogy visszajön-e, amint azt a lelkére kötötte. Igen, visszajön. Csak nem lesz benne köszönet.

Nagy Zsolt Trepljovja: görcsös, darabos fiatalember, akit leginkább a saját tehetetlensége lázít. Nem talál medret az indulatainak, szenvedélyének, erejének. Avantgárd színház, új formák, másféle művészet? A magam részéről eleve gyanakszom az olyan reformerekre, akik már a színház szót sem tudják rendesen kiejteni. (Szíííház – mondja Trepljov és Nyina.) No és hát nem öli meg magát a végén. Zömmel nem szoktunk idő előtt távozni ugyanis. Elbénázunk még néhány évtizedig.

Csákányi Eszter bravúrosan kíméletlen Arkagyinához. Szigorúan és színesen mutatja meg a színésznő rideg önzését – ahogy például otthagyja rosszul lett bátyját. Vagy azt a konok és értelmetlen ellenállást, amit az évek múlásával szemben tanúsít – ahogy tőrdöfésként éri Polina közhelyes kijelentése arról, hogy elszáll az idő. Meg a művésznő tüntetően ifjonci bohémságát, amelynek jegyében nyalja-falja Trigorint. Ugyanakkor Csákányi Arkagyinájának színésznői képességei felől nem lehet kétségünk. Mert amikor ő tizenöt éves lányt játszik, akkor valóban egy tizenöt éves lányt látunk nyihogni és ficeregni a széken. Épp csak az az alakítása hiteltelen – Arkagyináról beszélünk most, nem Csákányiról! –, amikor bocsánatkérő hangon szeretne szólni a fiához. Trigorin visszahódításába is némiképp fásultan és kedvetlenül, ámbár meggyőző rutinnal fog bele. Trigorin leül, karmesterként beint neki: jöhet a nagyjelenet.

Tilo Werner kopasz, szemüveges, ványadt Trigorinja eleinte azt a kellemetlen benyomást kelti, hogy a produkció súlyosan trigorintalan. Azután ez a hiány belesimul az összképbe. A nők küzdelme itt egy ilyen ügyefogyott, jelentéktelen emberért folyik, aki némely helyzetekben kedvesen esetlenül megpróbál úgy viselkedni, ahogy a hódító férfit elképzeli. Ilyenkor kell egy lányt vadul megcsókolni? – minden bizonnyal ezt kérdezi magától tétován, amikor Nyina körbeviharozza őt.

Gyabronka József lyukas zoknis, letaposott cipőjű, kócos Szorinja maga a vágyakozás. A nagyvilág, az élet, vagy végső soron legalább Dorn doktor kalandokban gazdagabb múltja iránt. Gyabronka tanácsosa talán valóban szerelmes Nyinába – ahogy azt a negyedik felvonásban fáradtan bevallja –, de mindenesetre gyönyörűségét leli a lányban, és egyéb gyönyörűsége nincs is.

Terhes Sándor valahogy már akkor kész Dorn doktor, amikor még csak a hátát látjuk. Az orvos alkalmasint úgy gondolja, hogy ő különb. Inkább csak szemlélődik, mint részt vesz a kompániában. Avval áltatja magát, hogy neki nem ebben a közegben zajlik az élete. Pedig ugyan, hol máshol? Itt van a nője, nyilván egy a többi hasonló közül. Juttat némi ölelést, tapogatást-lapogatást neki. (Voltaképp nem is ő simogatja az asszony fenekét, hanem a buzgó női fenék simogatja Dorn kezét.) Olykor csókkal tapasztja be panaszos Polinája száját, csak hogy addig se kelljen hallgatnia őt.

Péterfy Borbála részletekben gazdag és számomra revelatív Polina-alakítása szoros összhangban van Sárosdi Lilla Másájával. Utóbbi igen érzékenyen reagál a közönségre. Sértődötten szemügyre veszi azokat a nézőket, akik nevetnek rajta. Amúgy a két nő keserűen mulat egymáson, s szinte vetélkednek abban, hogy melyikük szerelme lesz reménytelenebb és boldogtalanabb. Garantált holtverseny.

Katona László egy Mr. Bean-szerű, nagy formátumú komikus képét vetíti előre halványan. Medvegyenkója egyszerre mulatságos, szánalmas és tragikus alak. Úgy lehet kinevetni, hogy az embernek közben szívfacsarodása támad. Mialatt a színész olyan aprólékos figyelemmel dolgozik a figurán, hogy minden egyes megszólalására percekig készül magában. “Mi lenne, ha rövidesen kinyitnám a számat, és azt mondanám, hogy.... ?” De senkit nem érdekel, amit ő beszél. És még azt hiszi szegény, hogy ha férj lesz, akkor majd emberszámba veszik. A negyedik felvonásra aztán visszajut a nullára – vagyis saját magához.

Scherer Péter a maga frappáns és lehengerlő modorában adja a harsogó, magabiztos bunkót, aki a felszínen mozog és csak a felszínt érzékeli, de mindenesetre uralkodik, akin lehet. Menekül mellőle ki-ki, amerre lát.

Ebben az előadásban minden benne van és semmi sem sok benne. Még a bútorok zaja, a hatvanas évekből itt maradt röhejes fotelek, ülőkék nyikorgása is tökéletes.

Végezetül meg kell mondanom, hogy a produkcióval való találkozásom öröme aligha volt kölcsönös. Ezúton figyelmeztetem a leendő közönséget a föld alól, ahová süllyedtem, hogy a néma üzemmódba kapcsolt mobiltelefon csörgése is igen jól hallatszik a Fészek nézőterén és színpadán.

Stuber Andrea