Sok szerelmes pár

Könnyedén kezdte a 2004/2005-ös szezont a Pécsi Nemzeti Színház. Október elején a nagyszínházban a Csókos asszony, a Kamaraszínházban az Anconai szerelmesek került színre. Még ugyanebben a hónapban lezajlott a Cyrano de Bergerac bemutatója. Egy operett, egy zenés vígjáték és egy romantikus dráma – a közönség kegyei minden bizonnyal már ősz végére meg lettek találva.

A Csókos asszonyt G. Béres Attila rendezte, aki szépen gyűjtögeti a tapasztalatokat a sokszereplős, nagy staffázsú darabok színrevitelében. A pécsiek is találkozhattak már munkájával – László Miklós Illatszertárát rendezte itt –, s a nagyon figyelős nézők számára akár ismerős is lehetett a Csókos asszonynak az a csinos kis mozzanata, ahogy Béres a színpad mélyén egy kis kivágatú színpadképben zsánert fest. Az Illatszertárban a Váci utca forgalma sejlett fel a háttérben, itt pedig a Nagytemplom utcai ház nyitott kapuján át látunk rá a mozgalmas józsefvárosi élet egy-egy szeletére. Maga a ház sem “mozgalmatlan.” Hatalmas lendülettel és a teljes szereplőgárdával indítja az előadást az In der Josefstadt szám. A lehengerlő kezdés sejteti, hogy a tömegjelenetek rendben lesznek. Igen pontosan, dinamikusan nyüzsög itt a mindenféle népség: háziasszony, háziúr, apáca, kéményseprő és a fél kerület. É. Kis Piroska díszlete maradéktalanul passzol a miliőhöz: aládúcolt gangos bérház, hátul a Kubanek-húsbolt, ahol egy segéd akkurátusan dolgozni látszik az üveg mögött. (Az Omnibusz-számhoz még egy rövidített poroló is befut a színre, bár ebből speciel nem sokat hoz ki Duda Éva koreográfus. Arról nem is beszélve, hogy a Rica-Macát játszó Lesznyák Katalin jóval előbb kifullad, mint hogy a duett véget érne.) Bánki Róza jelmezei ugyancsak helyénvalóak, s kitelik tőlük néhány bájosan ironikus pillanat. Például az, hogy a lelkes plebs Pünkösdi Kata sikktelen, fűzős magas szárú cipőjéből issza a pezsgőt a kis művésznő tiszteletére. Kata egyébként rétegesen van öltöztetve, s jól láthatóan az isten és a jelmeztervező is egymásnak teremtette őt meg Dorozsmay Pistát. A fiú jobb kabátujján ugyanis keskeny piros csík indul, amely mintegy folytatódik Kata kalapjának ugyanolyan színű paszpóljában.

Abban a szereposztásban, amelyhez szerencsém volt, vendégművész játssza mind a primadonnát, mind a bonvivánt. Gubás Gabi és Novák Péter meghívása annyiból némiképp talányos, hogy egyikük énekhangja sem a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadának beéneklésére termett. (És akkor még enyhe kifejezést találtam a problémára.) Ilyenformán mindketten “színészből” dolgoznak, s Novák kétségkívül igen eredményesen. Már a belépője is meglehetősen markáns: szifonpárbajt vív Ottlik Ádám Ibolya Edéjével (“Vizet szüntess!”), Novák hamar körvonalaz egy ördögi külsejű, csapzott, viharos és viharvert, érzelmektől és indulatoktól (túl)fűtött fiatalembert. Fekete kabátja és hosszú piros sálja csak úgy lobog utána. Pechünkre, nem táncolnia kell, hanem operettdalokat énekelni. Alakításának válságos pillanata, amikor egy szál hegedű kíséretében elő kell adnia (arsz)poétikusan a Mi muzsikus lelkek számot. Ekkor a meggyötört, elhagyott, másnapos Dorozsmay Pista szenvedése egybemosódni látszik a nevében daloló Novák Péterével.

Színes tablót kerekítenek a főhősök köré a virulens mellékszereplők. Például Stenczer Béla, aki igazi energiabomba, s akinek Kubanekként az egész második felvonásban a hentesbárd a jól működő partnere. Persze ott van neki Hunyadiné is, akit Unger Pálma formál meg átütő bájjal. Stenczerrel előadott Én és a holdvilág számuk valóságos bemutatóóra a régi iskolából. (“Húsz évig voltam anyaszubrett Babarcon! – kiáltja világgá Unger Hunyadinéja.) S a dal közben amúgy ascherosan beoldalog a színre a hálóruhás háznép. Balikó Tamás parlandó éneklésre hitelesített báró Tarpatakyja határozott eleganciával, lassan és magabiztosan sompolyog Kata után, s nemigen hagy kétséget bennünk a szándékai felől. Korosodó skalpvadász ez a báró, aki a vizsgaelőadásokat nézve valószínűleg felállítja magában a megszerzendő színinövendék-lányok sorrendjét.

Van még a produkciónak két kedves, beékelt szereplője: Urbán Tibor és Sztankay Orsolya szolgálatban lévő, hófehér szárnyú angyalpárosa. Hivatalból nézik a derék józsefvárosiak életét. Szeretettel és némi “emberi” irigységgel.

Az őszi pécsi bemutatók másodikának megtekintése igen tanulságos színházi kalandnak bizonyult. Az Anconai szerelmesek Balikó Tamás rendezte előadása még nyáron, szabadtéren került közönség elé, s most csupán tető alá hozták a szó legszorosabb értelmében. Ehhez képest meglepő, hogy a produkció vagy nem állt össze még, vagy már régen szétesett. Mind ez idáig azt hittem, hogy a Vajda-lányok által írt formás zenés vígjáték annyira ügyes, hogy önjáró, és örökös sikerre van ítélve. Pécsen kiderül, hogy ez nem így van. A gondok ott kezdődnek, hogy a rendezői tevékenység legfeljebb két-három ironikus momentumban érhető tetten. (Például a pincérfiúk vokáljában.) És abban csúcsosodnak ki, hogy a színészi munka mind a pontosságnak, mind a becsvágynak híján van.

A legkellemetlenebb meglepetést talán a Tomao szerepére meghívott Hegedűs D. Géza okozza. Egy szál lepedőbe csavarva kezdi a játékot – mintha csak a Nóra utolsó felvonását hagyta volna ott a Vígszínházban, hogy csábító szőke digó lehessen Anconában –, majd pedig bokalengő nadrágban, piros zokniban, esernyővel a kezében csapkod, zarámbol a színpadon. Játéka nélkülözi a feszességet és a körvonalazottságot. Hegedűs D. a szöveg hozzávetőleges elmondásán túl mindössze némi férfibájt mozgósít szerepformálás gyanánt, de az meg negédességgé fajul. Valamelyes összeszedettséget Mészáros Sára Dorina-alakításában lehet felfedezni, de abból is inkább lányos báj, mint asszonyos temperamentum fakad. Füsti Molnár Éva Agneséjének jóváírjuk azt a szellemes poént, hogy ahányszor dalolni kezd valaki, ő kihajít az udvarra némi aprópénzt. Köles Ferencről mint Lucrezióról is lehet pozitívat mondani: igen kellemesen énekel, és evvel kirí a társaságból. (Iszonyú hangos egyébként a zene, ami sokat árt annak, hogy a hatvanas évek olasz slágerei hallatán meghitten beleandalodjunk nosztalgikus érzéseinkbe.) Lipics Zsolt (Giovanni) és Fillár István (Luigi) beéri néhány jobb perccel.

A Horesnyi Balázs tervezte autentikus itáliai terecskén játszódó komédia első részét feltűnően gyér taps fogadja. A közönség láthatóan nem érti, mitől sikerdarab ez. A második felvonásban aztán váratlan fordulat áll be: színre lép a Drusillát megformáló Dorogi Barbara, s innentől kezdve meredeken felível a produkció. Pedig valószínű, hogy Dorogi Barbara nem annyival jobb színész, mint amennyivel itt jobban működik a többieknél. (Ámbár éneklésben okvetlenül különb, mint partnerei. Persze Hegedűs D. Géza e téren is rendelkezik a szükséges képességekkel és tudással, de ez itt nem feltűnő.) Arról lehet szó talán, hogy Dorogi Barbara vendég, s számára nyilván van tétje ennek a fellépésnek. Elvégezte tehát a feladatát, befektette a szükséges munkát és energiát. Célirányosan és koncentráltan dolgozik a színpadon, nem spórolja el a présence-át, s evvel előrelendíti játszótársait is. Dorogi Barbara személyes érdemének tűnik, hogy az Anconai szerelmesek pécsi előadása nem bukik meg, hanem a végére elnyeri a nézők szeretetét és meleg tapsát.

A Cyrano de Bergerac bemutatójában, amelyet Hargitai Iván rendezésében és Fillár István főszereplésével ad elő a társulat, szintén mutatkozik jele annak, hogy nincs valamennyi játszó kifogástalan kondícióban. (Azok a puhányan és tohonyán tébláboló gascogne-i legények!) Mindazonáltal az előadás nagy ívű, helyenként ihletetten szép és mindvégig hatásos. Hargitai Iván érzékenyen és átgondoltan nyúlt Rostand darabjához. A produkcióból – ez egyébként a jó rendezések egyik ismérve – új dolgokat lehet megtudni a drámáról. És ez még akkor is erény, ha a Cyrano esetében az újabb ismeretektől csak még hajmeresztőbbnek látszik a szerelmét a mások szerelmében ki- és beleélő párbajhős históriája. (Például: milyen világ az, ahol csak az számít, hogy ki milyen szépen tud beszélni? Avagy: van-e annál nagyobb butaság, mint ha valaki másnak akar látszani, mint ami?)

Horgas Péter tetszetős, lágy vonalú, multifunkciós forgó díszletének széléről mintha papírhegyek omlanának rá a nézőtérre. Ez a motívum az előadás végén nyer értelmet, amikor a zárdai jelenetben Cyrano felolvassa Christian búcsúsorait, s közben a magasból levéleső hullik alá. (Gyönyörű kép.) A produkció első percei szintén a nézőtér felé nyitottak: Fillár István Cyranója ugyanis az egyik páholyból ugrik elő, hogy beleavatkozzon a színpadon zajló színházi jelenetbe: Montfleury monológjába. Fillárnak van ereje, lendülete és svádája a nagyorrú hőshöz. Szíve is van hozzá. Az erkélyjelenetben már láthatólag elhatározta, hogy leleplezi magát, s választás elé állítja Mészáros Sára Roxane-ját. Verbális előjáték után magának akarja megszerezni a lányt. Nem rajta múlik, hogy másként alakul a dolog. Széll Horváth Lajos egyáltalán nem gyanútlan, viszont céltudatos Christianja észrevételez, hallgat, majd kihasználja a helyzetet. Az alkalmas pillanatban közbeszól, s a maga javára fordítja Roxane ellágyulását. Mészáros Sára játékából egyébként kitetszik, hogy Cyrano szíve hölgye voltaképp önzően vak és érzéketlen. Csupán a csata előtt mutat némi tapintatot és empátiát, amikor nem akarja Cyrano csúnyaságát emlegetni. (Fillár ekkor bájosan büszke a lányra, miért ügyesen átvágta magát a frontvonalon, hogy eljusson a gascogne-iak táborába.) Másfelől viszont a főhősnő ezúttal nem oly csekély értelmű, mint amilyen általában lenni szokott. Mészáros Sára alakításában Roxane egészen közel jár ahhoz, hogy rájöjjön a két férfi turpisságnak beállított csalására. Talán csak azért nem tudja, mert nem akarja tudni. Amitől az utolsó jelenet szép kétségbeesettsége is mélyebb és önvádlóbb a szokásosnál.

A pécsi Cyrano-bemutatónak fontos eleme a zene, amelyet az After Crying együttes állított elő, különös és markáns hangzatokból. Sajátos bájt ad az előadásnak, hogy olykor nem lehet pontosan tudni: a kísérőzene szólalt meg éppen, vagy esetleg egy mobiltelefon a nézőtéren. Az innen-onnan jövő “csengetések” végül is együtt adták ki a produkció figyelemreméltó hangzásvilágát.

Stuber Andrea